Még nem tudni, hogy új választások, kisebbségi kormányzás vagy kormánykoalíció jön létre, a jövő azonban mégsem felhőtlen Törökország számára, Erdogan ugyanis sokak szerint nem képes, és nem is hajlandó az „osztozkodásra.” Egy, a szélsőjobbos MHP-vel létrehozott koalíció pedig végleg eltörölheti a kurd függetlenség lehetőségét is, ha pedig Erdogan egyszerűen nem adja át a hatalmat, akár polgárháború is fenyegethet.
80 parlamenti hellyel kapott kevesebbet a 2002 óta Törökországot kormányzó nacionalista AKP, így 20 hellyel maradt le a parlamenti többségről. Legfőbb ellenzéke, a Köztársasági Néppárt (CHP) végzett a második helyen 25 százalékkal, őket követi a szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) 16,3 százalékkal, illetve a kurdokat támogató Népi Demokratikus Párt (HDP) 13 százalékkal.
A kialakult helyzet jelentős problémákat okozhat annak ellenére, hogy a választások után a média egyértelműen kijelentette: a kurdok a választások igazi győztesei, ugyanis még sohasem volt a török parlamentben őket képviselő párt. Ha viszont azt tekintjük, hogy a szélsőségesen nacionalista MHP-vel kötött koalíció is akár terítéken lehet, akkor a kurdok hosszú távon végleg elveszíthetik a lehetőséget a függetlenségre. Egyelőre viszont pontosan a kurdokkal folytatott tárgyalások miatt az MHP vezetője, Devlet Bahceli úgy nyilatkozott, hogy nem fognak koalíciót alakítani az AKP-vel, inkább szeretnének vezető ellenzéki pártként működni a parlamentben. Bacheli szerint az AKP jobban jár, ha inkább a kurdokkal lép koalícióra.
Azonban a kurdokat támogató HDP társelnöke, Selahattin Demirtas is közölte, hogy pártja egyetlen olyan koalícióban sem fog részt venni, amelynek az AKP is tagja, így aztán egyelőre senki nem tudja, hogyan tovább. Erdogannal kapcsolatban ugyanis mindenkinek az a véleménye, hogy senkivel nem hajlandó osztozkodni. Egyedül azonban jelen pillanatban demokratikus úton nem megy. Nem segít viszont az sem, hogy a Musztafa Kemál Atatürk örökségét képviselő CHP ideológiai szempontból nem fér össze az eddig kormányzó, iszlám térnyerést képviselő AKP-vel – a koalíciós kormányzás így aztán egyelőre nem látszik kivitelezhetőnek.
Miközben a tanácskozások folynak, kedden Ahmet Davutoglu elnök is lemondott, bár az új kormány megalakulásáig hivatalban marad. Ha a hivatalos választási eredményeket követően 45 napon belül nem alakul meg a kormány, a parlamentet fel is oszlathatják, és új választásokat írhatnak ki, amelyeket 3 hónapon belül kell majd megtartani. A jelen helyzetben azonban ez a forgatókönyv sem hozhatja vissza Erdogan egyeduralmi ambícióit a realitás talajára, ugyanis a lejtmenet tovább folytatódhat az AKP számára egy újabb választáson.
Úgy tűnik a törökök egyértelműen nemet mondtak Erdogan és az AKP azon próbálkozásaira, hogy alkotmánymódosítással elnöki rendszer jöhessen létre, hasonlóan Asszad elnökségéhez Szíriában vagy Szaddám Huszein egykori iraki uralmához.
Az viszont korántsem biztos, hogy Erdogan tiszteletben tartja majd a választási eredményt, ha az rá nézve kedvezőtlen. Kritikusai szerint eddig sem az alkotmány határozta meg a döntéseit, így nem látható, miért pont most rendelné alá magát a demokráciának, amelyet minden eszközzel igyekszik felszámolni.
Kezdetben az AKP is sokszínűbb volt, tartoztak hozzá liberális gazdasági gondolkodók, iszlám jogvédők és baloldali szemléletű irányzatok is, ám az azóta eltelt 12 évben ezek szinte kivétel nélkül eltűntek a palettáról. Erdogan egyedül maradt egyeduralmi törekvéseivel, még az olyan, az iszlámról hasonlóan gondolkodó párttársak is eltávolodtak tőle, mint Abdullah Gül. Pedig egykor az AKP „harmadik utas” politikát folytató reformpártnak számított, ugyanis bevonta a széles tömegeket az egészségbiztosításba, fejlesztették az infrastruktúrát, az úthálózatot, ráadásul még Washington is szívesen fogadta, és példaként állította az arab országok elé. Ekkor kezdődtek a mostanra végleg megrekedni látszó tárgyalások is az Európai Uniós tagságról.
Mára viszont a kritikus hangot megütő újságírókat Törökországban is életfogytiglanra ítélhetik, ahogy az éppen a Cumhuriyet nevű napilap prominens főszerkesztőjével történik, aki a kormányfőt bírálta. Pedig valóban kritikára adhat okot, hogy Erdogan lényegében egy személyben országa külügyminisztere, legfelsőbb bírája, főügyésze, legfelsőbb oktatási tekintélye (többek között), és mi sem mutatja jobban a saját magáról alkotott képét, mint tavaly felépült Fehér Palotája a maga ezer szobájával és 300 ezer négyzetméteres alapterületével.
Az egyre agresszívabb hozzáállásra utal a két évvel ezelőtti Gezi-parki felkelések fegyveres leverése mellett Erdogan azon szándéka is, amelynek a választások előtt többször hangott adott: céljai közé tartozik ugyanis, hogy újra az iszlám zászlaja lengjen Jeruzsálem fölött. Erdogan kormánya alatt a korábbi szekuláris berendezkedés, az állam és az iszlám vallás szétválasztása is eltűnt, a kormány döntéseiben régóta egyértelmű az iszlám államforma térnyerése.
Az Erdogan elnökségét jellemző gazdasági növekedés ellenpontjaként korlátozták a szólásszabadságot a vallási és egyéb kérdésekben. A Riporterek Határok Nélkül nevű újságírói érdekvédelmi szervezet szerint Törökország ma „a legnagyobb létező börtön az újságírók számára, különös tekintettel azokra, akik kritikus hangot ütnek meg a hatóságokkal szemben például a kurd kérdésben”.
A bevándorlók kérdése is igen nagy terhet ró a törökökre, és sokan ezt is Erdogan rovására írják, aki úgy rendelkezett, hogy a polgárháborúval sújtott szomszédos államokból érkező „muszlim testvéreket” be kell fogadni. Ám arra senki sem számított, hogy 1,8 millió szír menekült árasztja el majd Törökországot, ami a humanitárius probléma mellett a terrorizmus veszélyét is jelentősen növeli. Főleg, mivel a menekülteknek nem kell regisztrálniuk magukat, senki nem vizsgálja, hogy valóban menekültek-e, vagy milyen szándékkal érkeztek. A kialakult helyzettel pedig a nép által egyértelműen preferált, hőn áhított európai uniós csatlakozás is az egyre távolabbi jövőbe halványul.
2015. 06. 12. (XIX/24)
