Egyiptom az 1950-es évektől kezdődően csaknem két évtizeden keresztül a legszorosabb arab szövetségese volt az egykori Szovjetuniónak. A Gamal Abden-Nasszer elnök által kiépített barátságnak végül 1972-ben lett vége, amikor az akkori elnök, Anvar Szadat kiutasított húszezer szovjet katonai tanácsadót az országból, és megújította diplomáciai kapcsolatát az Egyesült Államokkal. Néhány évtizedes nyugalom után azonban eljött az arab tavasz: a Muzulmán Testvériség elmozdította a Nyugat-barát Hoszni Mubarak elnököt a hatalomból, helyét pedig az iszlamista nézeteket valló Mohamed Murszi vette át.
Washington ugyan nem foglalt nyíltan állást az átrendeződéssel kapcsolatban, de több jelzés is arra mutatott: Amerika nincs ellene a demokratikusan megválasztott új elnöknek. A két ország viszonya akkor romlott meg, amikor Murszit a hadsereg eltávolította a hatalomból – Washington ugyanis nem nézte jó szemmel, ahogy a katonai kormány vérbe fojtja a Murszi visszahelyezését követelő Muzulmán Testvériség tömegtüntetéseit. Barack Obama októberben bejelentette, hogy visszatartja az Egyiptomnak szánt évi 1,3 milliárd dolláros katonai segélyt, valamint leállítja a fegyverek szállítását az arab országba. Az amerikai elnök elmondta: akkor fognak ismét pénzt küldeni Egyiptomba, ha az ország elindul a demokratizálódás útján.
Kairó azonban erre reagálva egyértelművé tette, hogy „nem enged az amerikai nyomásnak”, és a katonai és nemzetbiztonsági téren felmerülő szükségleteinek kielégítéséhez akár Oroszország segítségét is igénybe veheti. Így érkezhetett az évek óta nem látott magas szintű delegáció Kairóba. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter szerint távol áll országától, hogy beavatkozzon más államok belügyeibe, a tárgyalásokon ezért támogatást ajánlott fel az egyiptomi demokratikus átmenethez, mint például a közelgő, új alkotmánytervezetről tartandó népszavazáshoz. Lavrov azt is kijelentette, hogy országa „kész segíteni Egyiptomnak bármilyen területen, amelyen az együttműködést szeretne”.
Az orosz delegációnak egyébként Szergej Sojgu védelmi miniszter is tagja volt, ami okot ad azon találgatásokra, melyek szerint az arab állam 2 milliárd dolláros fegyverszállítási üzletet készül kötni orosz partnerével. Szakértők szerint a súlyosan eladósodott Egyiptom képtelen lenne finanszírozni egy ilyen összegű ügyletet, hacsak nem kap további segítséget a gazdag öböl menti országoktól. Erre sokak szerint meg is van az esély, hiszen Szaúd-Arábia, Kuvait és az Egyesült Arab Emírségek így is 12 milliárd dollár segélyt adtak Egyiptomnak Murszi elnök bukása óta. Egyes források szerint azonban az oroszoknak pénz helyett azzal fizethetnek, hogy engedélyt adnak a földközi-tengeri egyiptomi katonai kikötők használatára. Amennyiben az egyiptomiak ezt az utat választják, az már tényleges orosz előnyszerzést jelent, méghozzá az egyik legkényesebb térségben.
Az egyiptomi hadsereg vezetője, Abdel Fattah al-Sziszi tábornok a tárgyalások végeztével igyekezett megnyugtatni a közvéleményt, kijelentve, hogy semmi nem változott országa geopolitikai orientációját illetően. Ezután persze azt is hozzátette, hogy az orosz látogatással talán egy új katonai együttműködés veheti kezdetét, valamint hogy Oroszország egyébként is nagyobb súlyú hatalom annál, hogy egy másikat csupán helyettesítsen. Bár Egyiptom továbbra is az Egyesült Államokat tartja első számú szövetségesének, és folytatódik a gazdasági és titkosszolgálati együttműködés, szakértők szerint az orosz közeledéssel jelentős nagyhatalmi elmozdulás megy végbe a közel-keleti országban.
Egyértelműen megfigyelhető, hogy az arab tavasz eseményeinek geopolitikai nyertese Oroszország. Az olajban gazdag öböl menti országok – mint Szaúd-Arábia és Kuvait – a korábbiakkal ellentétben ma már nem az Egyesült Államokat tekintik a kizárólagos nagyhatalmi szövetségesnek, mivel sokak szerint megijesztette őket, ahogyan Washington hirtelen kihátrált Hoszni Mubarak mögül, akivel évtizedeken keresztül szövetségesi viszonyt ápolt. Ezek az országok észrevették, hogy a Muzulmán Testvériség egyiptomi térnyerésével együtt a káoszban az iszlám szélsőségesek is egyre nagyobb népszerűséget szereztek, éppen ezért állnának inkább a jelenlegi vezetés és Oroszország mellé Murszi ellenében.
Az orosz térnyerés azonban más országokban is megfigyelhető, amiért nem kis részben Barack Obama Közel-Kelet-politikája is felelős – vélik elemzők. Washington ugyanis messzemenőkig kerüli a konfliktushelyzeteket a térségben, ami legutóbb a Szíria elleni esetleges katonai csapás meghiúsításában csúcsosodott ki, de megfigyelhető az izraeli kapcsolatokban is. A korábban amerikai befolyás alatt álló iraki kormány pedig a gyengülő ellenőrzés következtében megkezdte a kapcsolatok rendezését a szomszédos Iránnal, valamint megújította a katonai együttműködést Moszkvával. De a Kremlnek más államokban is nagy a befolyása: szakértők szerint a szíriai ellenzék mára teljesen felszámolta volna a kormánypárti erőket, ha azokat nem támogatja az orosz kormány katonailag. Abdullah szaúd-arábiai király pedig vasárnap kapott egy telefonhívást Vlagyimir Putyintól, aki arról próbálta meggyőzni az uralkodót, hogy újítsák meg a két ország politikai kapcsolatait.
Annyi bizonyosan kijelenthető, hogy Oroszország egyre inkább domináns szereplővé kezd válni a Közel-Keleten, mindezt Washington rovására. Kérdés, hogy a tendencia mikor jut el addig, hogy lépésre kényszerítse a szuperhatalmi szerepét meghazudtoló Egyesült Államokat.
2013. 11. 22. (XVII/47)
