Alapvetően félreértjük a palesztinai arabok stratégiáját, ha az 1993 szeptemberében kézfogással útjára indított tárgyalássorozatot békefolyamatként jellemezzük. A békés megegyezés látszat csupán, hiszen az elmúlt 16 évben az izraeli és a palesztinai arab áldozatok száma többszöröse volt az azt megelőző terroros-intifádás korszakénak. Az oslói folyamatban indult meg a palesztinai arab társadalom totális militarista átnevelése az iskolarendszeren, a mecseteken és a médián keresztül. Ez a zsidóellenes uszítás, amely magán viselte a náci Németországban a harmincas évektől a holokausztot előkészítő folyamat jegyeit, nem lenyesegetésre való vadhajtás csupán, hanem Arafat „nagy stratégiájának" lényegi elemét képezte. Arafat számára a stratégia mindig is a PFSZ chartájában megfogalmazott maradt, amelyben „Palesztina a brit mandátum alatti határaival egységes arab ország". Taktikai váltást jelentett csupán az 1974-ben megfogalmazott „szakaszos terv", amelyben a PFSZ már ennél kisebb területen is hajlandó államát megalapítani, hogy azon katonai bázisokat hozzon létre, és egy későbbi időszakban érje el Izrael felszámolását.
E stratégia részeként indult meg az ENSZ-ben a politikai hadviselés, amelynek célja a zsidó állam totális delegitimálása. Arafat ENSZ-beszédével, majd a cionizmus rasszizmussá minősítésével (1975) indult el az a folyamat, amelynek fontos állomása volt a 2001-ben a dél-afrikai Durbanben megrendezett fajgyűlölő konferencia, és persze a mostani Gladstone-jelentés is. Ezt a politikai háborút jellemző módon nem akasztották meg az oslói szerződések. Egyhavi szünetet követően az ENSZ szavazói gépezete tovább ontotta magából a rituálisan ismétlődő, Izraelt elítélő ENSZ-határozatok tömkelegét. E mögött az iszlám-arab „helyettesítési teológia" állt: amint az iszlám lépett egyetlen kizárólagos és igaz hitként a judaizmus és a kereszténység helyébe, úgy akarják Palesztinát is Izrael helyén létrehozni. E politikai háború a zsidó államot akarta legitimitásától megfosztani. Oslóval ezt a frontot New Yorkból és Genfből kiterjesztették Izraelre.
Oslo nem azt jelentette, hogy a PFSZ lemondott volna a stratégiájáról, hanem, hogy nemzetközi szintről a politikai háború helyi jellegűvé is vált. Arafat két táborra szakította az izraeli közvéleményt. A terrorhadjárat és a politikai hadviselés Izrael polgári hátországát vette célba. Míg a békevágyó izraeli közönség Oslóval az elérhetetlen béke lehetőségét ünnepelte, Arafat számára az csak a „trójai falovat" jelentette. Azt, hogy benn vannak a „városon belül", és terrortámaszpontokat létesíthettek Gázában és a Nyugati parton.
2009. 10. 09. (XIII/41)
