hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Elfelejtett hősök
Az iraki veteránok kálváriája otthon is folytatódik

2007. 11. 28.
„Soha nem áldoztak még ilyen kevesen ilyen sokat, ilyen sok emberért” – mondta a Sivatagi Vihar egy veteránja az iraki háború kapcsán. A második világháborúban 12 millió amerikai harcolt egy 130 milliós nemzetért. Minden negyedik amerikai férfi megjárta a frontot – ahonnan hősként tértek haza egy olyan országba, amely kész volt minden lehetséges módon támogatni a veteránokat. Ötven évvel később alig másfél millióan harcolnak 300 millió emberért, egy népszerűtlen háborúban, ahonnan hazatérve egy újabb háborúban találják magukat, amit az amerikai kormányzattal szemben kell vívniuk azért, hogy legalább emberhez méltó körülmények között élhessenek, ha már az országért feláldozták az ifjúságukat.



Ty Ziegel és Renée Kline. A jegyespár a fiú bevonulása előtt és az esküvői fotón

Ty Ziegel ma már kedvesen mosolyog baseball sapkája alól, ám egykor kisfiús
arcát a felismerhetetlenségig eltorzította egy öngyilkos merénylő bombája
Feludzsában, 2004 karácsonya előtt három nappal. Ty két méter magas, kisportolt,
jóképű fiatalember volt egykor, aki a középnyugat-amerikai Illinois állam egy
kisvárosában, farmercsalád gyermekeként látta meg a napot 1982-ben. 2001.
szeptember 11-e után állt be az akkor alig 19 éves Ty az amerikai hadseregbe,
hogy megvédje hazáját, ám elutazása előtt még eljegyezte gyerekkori szerelmét,
Renee Kline-t, megígérve neki, hogy amint hazatér, megtartják az esküvőt.

Kiképzését követően Ty-t Irak egy aránylag biztonságos tartományába vezényelték,
ahol a helyi lakosok nem szerették, de nem is bántották a járőröző amerikai
tengerészgyalogosokat, az utakat, iskolákat építő külföldieket. Ám második
szolgálati ideje alatt, 2004 decemberében egy férfi megpróbálta feltartóztatni
az utcán áthaladó amerikai konvojt. A sor élén haladó dzsip nem állt meg, csak
lassított, ám ez elég volt ahhoz, hogy a férfi egy csomagot dobjon a dzsip alá.
A hatalmas robbanástól a konvoj első két teherautója, a Ziegelt szállító
dzsippel együtt hatalmas lángok között ezer darabban repült a levegőbe. Két
amerikai katona azonnal meghalt, Ty eszméletlenül feküdt az égő dzsipben, míg
életben maradt társai kihúzták a kocsiból.

Az életveszélyesen megsérült Ziegelt előbb Bagdadba, majd Németországba, később
pedig az USA legnagyobb és legjobban felszerelt katonai kórházába, a texasi
Brooke Army Medical Centerbe szállították. Az akkor 22 éves fiatalember
hónapokig kómában feküdt, összesen több mint 50 műtétet hajtottak rajta végre,
és még legalább egy tucat vár rá. A fejéről és arcáról teljesen leégett bőrt a
testének más részeiről átültetett bőrrel pótolták, az orr- és fülnyílások helyén
egy-egy kis lyukat hagyva a műtét során. A koponyájából hiányzó tenyérnyi
csontdarabot műanyaggal pótolták, ám agyának egy részét végleg elvesztette. Bal
szemére teljesen, jobb szemére 80 százalékban megvakult. Bal alkarját, és
részben megbénult jobb kezéről két ujját amputálni kellett.

Renée mindezek ellenére kitartott mellette, és tavaly októberben megtartották az
esküvőt. Zach Ziegel, Ty 22 éves öccse pedig augusztus óta Irakban szolgál. Ty
büszke öccsére, és legszívesebben ő is visszamenne a frontra, ha megtehetné.

A technikai fejlődésnek köszönhetően nemcsak a fegyverek lettek sokkal
hatékonyabbak az elmúlt évtizedekben, hanem az életmentő orvosi technika is
hatalmas fejlődésen ment keresztül. Míg a második világháborúban minden második
sebesült katona belehalt sérüléseibe, addig az iraki sebesültek közül csak
minden 16. sebesülés végződik halállal. Ma, ha egy katona túléli a támadás utáni
első két-három percet, akkor 98 százalék, hogy életben marad.

Ám ez nem feltétlen könnyíti meg a túlélők – és hozzátartozóik – életét. Az
öngyilkos merénylők bombáitól és egyéb fegyverektől szerzett sérülések
élethosszig tartó, gyakran többszörös fogyatékosságot okoznak. „Egy pilóta
pusztító sérülést szenvedett Irakban, 2004 decemberében, de túlélte. Akárcsak a
36 órás műtétet és a hetekig tartó intenzív ápolást. Orvosilag ez hatalmas
előrelépést jelent, korábbi háborúkban egy ilyen sérülésbe biztos, hogy belehalt
volna” – állítja Atul Gawande, a Harvard Medical School adjunktusa. Ám a pilóta
elvesztette mindkét lábát, a jobb kezét, és arcának egy részét. „Milyen élet
ez?” – teszi fel a kérdést Gawanda. „Hogyan fog ez a katona – és a hozzá hasonló
sorsú ezrek – és családtagjai megküzdeni ezzel a helyzettel élete hátralevő
részében?”

A terror elleni háborúban eddig közel másfél millió amerikai katona vett részt
Irakban és Afganisztánban, közülük eddig 3 873 katona vesztette életét, és
mintegy 28 500 katona sérült meg csak Irakban. A Harvard Egyetem egy nemrég
megjelent tanulmánya szerint a sebesült katonák egész életen át tartó orvosi és
anyagi támogatása legalább 600 milliárd dollárba fog még kerülni az amerikai
költségvetésnek. Az amerikai kormányzat, azon belül is a veteránok ügyeivel
foglalkozó Veterans Association (VA) azonban láthatólag több szempontból sincs
felkészülve erre a sebesültáradatra.

A VA már amúgy is leterhelt rendszere mind nehezebben tudja kezelni a háborúból
hazatérő, de mind nagyobb arányban ellátásra szoruló veteránok ügyeit. A fizikai
sérüléseken túl ugyanis a legnagyobb gondot a poszttraumás idegrendszeri
problémák (PTSD) okozzák. Eddig az iraki veteránok mintegy 35 százaléka
jelentkezett a VA-nél pszichés problémákkal, az iraki háború 2003-as megindítása
óta közel 600 ezer kérelmet adtak be a hivatalhoz. A szervezet azonban nemcsak
az iraki veteránok ügyeivel foglalkozik, hanem valamennyi korábbi háborúkat
megjárt veterán is hozzá tartozik. A helyzetet pedig csak tovább súlyosbítja,
hogy a vietnámi veteránok is egyre nagyobb arányban jelentkeznek, mivel a
háborús sebek – akár fizikai, akár pszichés sérülésről legyen szó – csak
súlyosbodnak az évek múltával, a nyugdíjkorhatár elérésével pedig még több
anyagi támogatásra van szükségük a volt katonáknak. A túlterhelt rendszerben
pedig egy kérelem elbírálása akár több hónapot is igénybe vehet, ami rendkívül
nehéz helyzetbe sodorja a munkaképtelenné vált veteránokat, nem beszélve a mind
gyakoribbá váló adminisztrációs hibákról.

Miután Ty Ziegel kétéves kórházi ápolás után újra kilépett a civil életbe, nem
talált munkát. Remélte, hogy a VA-n keresztül járó rokkantnyugdíjból azért majd
szerényen bár, de tisztességesen megél. Ám nemcsak hogy hosszú hónapokig nem
kapott semmit, hanem mikor – többszöri utánajárásnak köszönhetően – végre
megérkezett a csekk, jóval kisebb volt a rajta szereplő összeg, mint amire Ty
számított. Az indoklás szerint: arcsérülése 80, balkezének amputálása 60, míg
koponyasérülése és agykárosodása, bal szemének elvesztése pedig 10 százalékos
rokkantságnak minősül. „Nehezen húzom fel magam, de ezen sikerült” – mondta Ty a
CNN-nek adott interjújában. „Amikor ez szóba kerül, úgy érzem, képes lennék a
Fehér Ház ajtaját is bezúzni. Nem vágyom luxuskörülmények közé, csak hogy
nyugodt körülmények között családot alapíthassak” – tette hozzá. Miután idén
nyáron a CNN leadta a Ziegellel készített riportot, 48 órán belül 100
százalékosra módosították Ty rokkantságának fokát, megemelve ezzel a havi
járandóságát is.

A szintén illinois-beli Garrett Andersonnak a jobb kezét szakította le Irakban
egy bomba repesze. A VA azonban elutasította a kérelmét arra hivatkozva, hogy
sérülését „nem szolgálat teljesítése közben szerezte”. Dick Durbin illinois-i
szenátor közbenjárására végül a VA elfogadta Anderson kérelmét, és jóváhagyta a
rokkantsági járulék folyósítását. „Felháborító, hogy csak befolyásos emberek
segítségével lehet a VA-nél valamit is elérni” – mondta Anderson.

Steve Edwards 2004 decemberében szerzett fejsérülést Irakban. Miután 2005
februárjában hazatért, egyre gyakrabban voltak rémálmai, dührohamai,
álmatlansággal és félelmekkel küszködött. Emiatt munkát sem tudott vállalni,
ezért segélyért folyamodott a VA-hez. A válaszra több mint egy évet kellett
várnia. „Egy hét elég volt ahhoz, hogy bevonuljak. Az alig több mint kétezer
dolláros segély kiutalása 14 hónapba telt. Nem kéne ennek így lennie” – mondta.

A PTSD-tünetekkel jelentkező veteránok rendkívül magas számát többek között az
okozza, hogy az Irakban bevetett katonák 30 százaléka 18 és 24 év közötti
tartalékos és nemzeti gárdista, akik nagyon kevés kiképzésben részesültek,
sokkal kevésbé vannak felkészítve a háborús helyzetek okozta traumák
feldolgozására, mint a normál állományú társaik. A felkészületlenség miatt mind
kevesebben bírnak megbirkózni az utcai harcok jelentette feszültséggel, a
láthatatlan frontvonalakkal, azzal a morális ellentmondással, amit a civil
ruhába öltözött milicistákkal való leszámolás jelent. A tünetek gyakran nem
közvetlenül a trauma átélése után jelentkeznek, sokszor hónapok is eltelnek,
mire a tünetek olyan súlyossá válnak, hogy orvosi segítségre van szükség. A vér
és a halál borzalmának feldolgozását pedig tovább nehezíti, hogy a katonákra se
a harctéren, se otthon nem felszabadítóként, hanem megszállóként tekintenek. Az
amerikai demokraták vezette háborúellenes propaganda pedig csak az ellenség
malmára hajtja a vizet, mivel az amerikai katonáról kialakított képet szennyezi
be világszerte.

A rendszer hiányosságait mutatja, hogy jelenleg mintegy 400 ezer hajléktalan
veterán – köztük sok ezer nő – él az amerikai városok utcán. Nagy kérdés, hogy
számuk mennyivel fog gyarapodni, ahogy fokozatosan térnek haza Irakból a
katonák. A terror elleni háborúban ugyanis legnagyobb arányban alsó- és
középosztályból származó katonák vesznek részt, akik nem rendelkeznek semmilyen
anyagi háttérrel. Így a háborúban munkaképtelenné válva nem tudnak a saját
megélhetésükről, lakhatásukról sem gondoskodni, aminek eredményeképpen nagy
részük rövid időn belül az utcán találja magát.

Komoly teher hárul a Bush-kormányzatra, és még számos,
utána következő kormányzatra is, hogy megfelelő válaszokat adjanak az
országukért harcoló, de hazatérve ellátásra szoruló veteránok gondjaira,
különben a rendkívül súlyos következményekkel nemcsak a veteránoknak – és
közvetve a harctéren küzdő katonáknak –, hanem családjaiknak, gyermekeiknek, és
így az amerikai társadalom egészének kell majd szembenézniük.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!