Fotó: AP
Eközben Irakkal kapcsolatban az opportunista európai álláspont látszik
felülkerekedni, nemcsak Európában és a részleges iraki csapatkivonásra készülő
Nagy-Britanniában, hanem az Egyesült Államokban is. Az ENSZ hozza a szokásos
formáját, teljes tehetetlenséget mutat az iráni atom vagy a palesztin belháború
kezelésében, amit azzal vél kompenzálni, hogy egyik bürokratájával jelentést
írat a nem létező izraeli apartheidről. Csakhogy az állandóan forrongó és ezért
látszatra örökösen változó Közel-Kelet tulajdonképpen nem változik: a szereplők
néha cserélődnek, de az ENSZ és a „haladók” szerint minden problémának – a
palesztin belháborúnak éppúgy, mint Irán atomfegyver iránti sóvárgásának – fő
oka Izrael és az Egyesült Államok, éppen úgy, mint öt, tíz vagy harminc évvel
ezelőtt. Legalábbis ez az egyetlen logikus magyarázat arra, hogy ennek a
jelentésnek miért éppen most kellett megszületnie, amikor a fenti, sokkal
súlyosabb problémákat kellene a világszervezetnek kezelnie.
Az első probléma, a Fatah–Hamasz-viszály talán az egyik legkínosabb, mert ha egy
kicsit is komolyan foglalkozna a megoldásával, akkor arra késztetné az ENSZ-et
és a baloldali értelmiséget, hogy végre átgondolják dogmáikat, melyek szerint az
Izrael-ellenesség és a Közel-Kelet problémáinak eredendő oka Gáza és a Nyugati
part megszállása. Ortodox nézeteik felülvizsgálatára nincs sok remény, alighanem
az sem győzi meg őket, hogy a kivonulás után Gázában semmi olyan nem történt,
ami igazolná évtizedekig hangoztatott hitvallásukat. Annál több jel utal arra,
hogy mind a Fatah, mind a Hamasz célja létrehozni a maga – bár eltérő mértékben,
de – iszlamista alapon álló minibirodalmát, amit később reményei szerint a
Nyugati partra és egész Izraelre kiterjesztene. A tét nem kicsi: de nem az, hogy
ki épít több lakóházat és parkot, vagy teremt több munkahelyet Gázában, hanem
az, hogy ki kapja a Kalasnyikovok és a rakéták zömét. Amennyiben a Fatah a
nyertes, főleg a szunnita hátterű terrorcsoportok támogatására számíthat, míg
Irán favoritja a Hamasz, amelyen keresztül új Izrael-ellenes állásokat próbál
létrehozni, miután libanoni fiókszervezete, a Hezbollah a nyári háborúban nem
váltotta be a hozzáfűzött reményeket, s vezetőjén, Naszrallah sejken a
depresszió jelei mutatkoznak. Az Irán nagyétkűségét aggodalommal szemlélő
Szaúd-Arábia nem véletlenül próbált közvetíteni a két palesztin szervezet
között, és fegyverszünetet, illetve egységkormány létrehozását kicsikarni. A
szaúdi rezsim, melynek legitimitását a két szent város, Mekka és Medina feletti
fennhatóság adja, attól tart, hogy Irán befolyásának növekedése háttérbe
szorítja saját valláspolitikai presztízsét és befolyását a térségben.
A harc másik terepe Szaúd-Arábia és Irán között Irak, ahol szunnita és síita
szervezetek harcolnak. Itt található az Ali imám sírját őrző Nedzsef, a síiták
szent városa. Szaúd-Arábia azért érdekelt abban, hogy semlegesítse Iránt a
palesztin területeken, hogy Irakra tudjon koncentrálni, így Irán
semlegesítésében megegyeznek céljai Izraellel. Ettől függetlenül a palesztin
egységkormány aligha lehet hosszú életű, mivel a harc hátterében nemcsak a
fegyverekre és terrorizmusra fordítható pénzekért folytatott versengés áll,
hanem ősi, klánok közötti ellentétek, amelyeket csak tovább súlyosbított az
elmúlt évek háborúskodása.
Az iraki szunnita–síita háborúskodás egyben fejfájást is okoz Irán számára,
hiszen az iraki síiták arabok, és a hagyományos arab–perzsa ellentét legalább
annyira megosztja az iszlám világot, mint a vallási ellentétek és a törzsi
viszályok. Az iraki helyzet leköti Teherán figyelmét, s bár az amerikai
csapaterősítés tervének megakadályozása, a tervezett brit kivonulás, a megalkuvó
nyugati békepolitika megerősödése és a libanoni háborúban elkövetett izraeli
hibák Irán kezére játszanak, nem ok nélkül tart attól, hogy kedvező helyzete
csapdává is válhat. Hiszen ha mégis megvalósul a csapaterősítés, és egy új
stratégiával sikerül csapást mérni főleg a szunnita, de a síita terrorizmusra
is, és ezzel javul Amerika helyzete, és megszilárdul befolyása mind Irakban,
mind a környező térségben, akkor Irán értékes terepet veszít. Egy esetleges, az
iraki légteret is igénybe vevő akár amerikai, akár izraeli légitámadás az iráni
atomlétesítmények ellen komoly fenyegetést jelent. Ezért Teheránnak érdekében
áll, hogy a palesztin területeken és Libanonban Irán-barát kormányokat segítsen
hatalomra, melyek egy Izrael elleni válaszcsapás vagy Irán által indított
támadás során a perzsa állam kinyújtott karjaként működnének, de akár egy
polgárháborús állapot is segíti elérni ezt a célt.
Alighanem Szíria aktivizálódása mögött is ott sejlik Irán hallgatólagos
támogatása. Damaszkusz az utóbbi napokban komoly csapatösszevonásokat hajtott
végre a Golán-fennsík közelében, amelyek mértéke az 1973-as jóm kippuri háborút
megelőző szír csapatmozgásokhoz hasonlatos. Valószínűleg inkább
erődemonstrációról van szó, mint valódi támadási szándékról, de a szíriai
kardcsörgetés Irán céljait szolgálja, és azt jelenti, hogy Irán ismét igyekszik
Szíriát bűvkörébe vonni, amit az ifjabb Aszad elnök megpróbál arra használni,
hogy a hátsó kapun ismét visszatérjen a polgárháború felé sodródó Libanonba.
A libanoni háború során Izrael komoly hibákat vétett, de paradox módon ez a
későbbiekben mégis a számára jelenthet előnyt. Először is az izraeli kormány, a
társadalom és még inkább a hadvezetés úgy szembesülhetett a hibákkal, hogy az
ország léte nem forgott veszélyben, és az új vezérkari főnök, Gabi Askenázi első
nyilatkozatai arra engednek következtetni, hogy vissza kíván térni a régi,
eredményes doktrínához, és a légierő leterhelése helyett ismét egyformán fontos
szerepet szán a különféle fegyvernemeknek, főleg a szárazföldi elitegységeknek,
s ezen túl a humán hírszerzésnek is. Az is előny lehet, hogy ellenségei elbízták
magukat. Végül nem szabad elfelejteni, hogy Izrael kudarca az volt, hogy nem
aratott egyértelmű győzelmet az első két hétben elkövetett hibák miatt.
Ugyanakkor az utolsó néhány napban sikerült jelentős sikereket elérni, melynek
következtében, ha a Hezbollah nem is semmisült meg, ami a legfőbb célkitűzés
volt, de jelentős veszteséget könyvelhetett el, dacára minden
sikerpropagandának.
Noha a felszínen változások tapasztalhatók, egyes régi szereplők (Szaddám
Huszein, Arafat) eltűntek, mások megerősödtek, vagy újra színre léptek, a
forgatókönyv a régi: Izrael- és Nyugat-ellenesség, valamint az iszlám
fundamentalizmus terjeszkedése, mely néhány évszázados lappangás után a hetvenes
években, az egyiptomi szunnita Muzulmán Testvériség és a síita Khomeini
fellépésével lobbant fel újra. A különbség az, hogy 1979 után most ismét Irán,
pontosabban Ahmadinezsád elnök emelte fel a zászlót. Az iráni propaganda is
tisztában van azzal, hogy Izrael-ellenességével a nyugati szélsőségeseknél és a
balliberális értelmiségnél is jó pontokat szerez.
A holokauszttagadó konferencia szintén nemcsak az antiszemita szélsőségesek
számára vonzerő, hanem beleilleszkedik abba a folyamatba, amely a nyugati
értelmiség toleranciaküszöbét emeli. Igaz, a konferenciát az ENSZ, a nyugati
kormányok erélyesen elítélték, ám hallgattak azok a szervezetek, úgynevezett
értelmiségi körök, amelyek elsők a sorban, ha Izraelt kell, mondjuk, a védelmi
kerítés miatt elítélni. Hallgattak és hallgatnak Ahmadinezsád kirohanásai után
Chomsky és a brit egyetemi bojkott apostolnője, Sue Blackwell; hallgatnak a
hollywoodi sztárok és a békeaktivisták. Ez a hallgatás általában megfigyelhető
akkor, ha számukra kényelmetlen igazságokkal szembesülnek a közel-keleti
események valódi mozgatórugóival kapcsolatban. Félő, hogy ez a mentalitás
erősödik, holott a problémák kezelése elképzelhetetlen anélkül, hogy ne néznénk
szembe a realitásokkal. Ez a vakság korántsem ismeretlen – ennek a magát
haladónak tekintő társaságnak régen Sztálin, a Szovjetunió, Mao voltak a hősei,
majd Che Guevara, Arafat, Chavez és Ahmadinezsád. Több évtizedes, merev
dogmáiktól a tények ellenére is képtelenek szabadulni, ehelyett új hősöket
találnak hozzájuk.
De Keleten nemcsak a mozgatórugók nem változnak, hanem a térséggel kapcsolatos
politikát meghatározó hangadó elitek előítéletei és tévképzetei sem. Ebből
következik, hogy akár ez az utolsó lehetőség a térség rendezésére, akár nem,
hosszú időn keresztül nem történik, nem történhet előrelépés. A problémák csak
akkor oldódnak meg, ha a tényeket értékeljük. Addig is Keleten a helyzet
változatlan.
2007. 03. 02. (XI/9)
