Lula tanácsadói pedig még be sem vetették a „venezualizáció” névre keresztelt
titkos fegyvert, azt a politikai diskurzust, amely tudatosan a szegények és
gazdagok országává osztotta volna fel (és meg) a kontinensnyi országot. Lula nem
tért tehát vissza a nyomás ellenére sem a 2002 előtti baloldali populista
szólamokhoz – amelyek Latin-Amerika-szerte egyre népszerűbbek –, hanem higgadt
maradt. Nagyarányú győzelméhez végül is elég volt a közelmúltra apellálnia, és
Alckminra a „privatizáló” bélyegét sütnie, amivel kimutatta Fernando Henrique
Cardoso (az 1995 és 2002 között hatalmon lévő korábbi elnök) és a mostani kihívó
között a politikai folytonosságot.
A nép pedig még jól emlékezett, s azt kérdezte magában, hogy vajon mi lett az
akkori privatizációs hullám bevételeivel? Lula viszont a legszegényebbek
felemelésére „éhségellenes” harcot hirdetett, és a nagyvárosi szegényeknek a
középosztályba emelését célzó programokat indított úgy, hogy a gazdaság évi 5
százalékos – és a gazdasági elemzők szerint akár hosszú távon is fenntartható –
növekedési pályára állította Brazíliát. Lula sikeréhez hozzájárult az is, hogy a
tévévitákban kiválóan szerepelt, és míg szociáldemokrata kihívója egyre
agresszívabbnak bizonyult, ő csak a legvégén sorozott.
Geraldo Alckmin
2006. 11. 03. (X/44)
