Szlazsánszky Ferenc
Önt nemrégiben a kormányközeli Heti Válasz azzal támadta meglehetősen alantas módon, hogy kettős életet élt: egyfelől nemzetközi hírű újságíróként ismert, másrészt viszont több ízben informálta az ellenzékről a kommunista titkosszolgálatot. Lett folytatása a cikknek?
–ŰNéhány héttel ezelőtt Schüssel korábbi osztrák kancellár közvetítésével Martonyi János külügyminiszter úr részt vett az Európa stúdió című műsoromban. Az adás előtt a bécsi magyar nagykövet sürgősen meghívott, hogy tájékozódjon, vajon milyen témákat érintünk Martonyi úrral a kerekasztal-beszélgetésben, milyen hangvételre számíthat. Ha erről a beszélgetésről mondjuk jelentést küldenek a magyar külügyminisztériumba, akkor például öt vagy tíz év múlva majd meg lehet írni, hogy Paul Lendvai 2011-ben ezt és ezt mondta a magyar külképviselet vezetőinek, hogy megnyugtassa őket. Ilyen jelentéseken alapult az a cikk, amivel a Heti Válasz megpróbált lejáratni: a rendszerváltás előtt is tájékoztatnom kellett a magyar hatóságokat, ha Magyarországon akartam forgatni. De ebből azt a következtetést levonni, hogy bármilyen módon együttműködtem volna a pártállam képviselőivel – egyszerűen nevetséges. Hiszen a filmjeim és a kommentárjaim magukért beszélnek.
Rólam százával készültek az ügynöki jelentések, minden lépésemet figyelték. Ezzel a cikkel magát járatta le a lap és az a politikai tábor, amelyhez tartozik. De az írás ártott az ország presztízsének is, ugyanúgy, ahogy árt a médiatörvény. És megint csak arra mutat rá, hogy semmit nem tanultak: az ilyen karaktergyilkosság az Izvesztyija módszerei közé tartozott. De a jelenlegi magyarországi hatalmi gondolkodásmódot is jellemzi, hogy tudniillik aki a kormány valamely intézkedését kritizálja, az egyben a magyar nép, a magyarság, a magyar nemzet ellensége. Én négy könyvet írtam Magyarországról. A Magyarok című, ötszázötven oldalas könyvem megjelent franciául, japánul, csehül, románul is és további fordításokban. Nyugodtan mondhatjuk, hogy megfizethetetlen hírverést jelentett Magyarország számára.
A napokban megjelent, Az eltékozolt ország című könyve nem feltétlenül fog reklámot jelenteni, ám ez nem az Ön problémája, hiszen az elmúlt húsz év valóságát foglalta össze benne. Az érdekelne, mihez képest beszél tékozlásról, és hogyan lehet ezt mérni?
–ŰÁltalában háromféle összehasonlításról beszélhetünk: összehasonlítani az ország állapotát a társadalom elvárásával, az előző rendszerekkel, illetve a hasonló helyzetben lévő országokkal.
Nézzük egyenként!
–Ű1989-ben az emberek azt várták, hogy itt egy csodálatos ország jön létre, tíz év alatt utolérik a nyugati életszínvonalat. Nem tudták, hogy az ország már régóta sokkal jobban élt, mint amennyit megengedhetett volna magának, mint amennyit megtermelt. A Nyugathoz való gyors felzárkózás irreális vágy volt, és ezt közölni kellet volna a társadalommal. Azonban sem Antall József, sem mások nem tették ezt meg. Antall – az ő tragédiájáról is írok a könyvben – egy igazi úriember volt, de a gazdaságpolitika nem túlzottan érdekelte.
A második összehasonlítási alap a múlt.
–ŰEnnek nincs értelme, hiszen hogyan lehetne összehasonlítani a mai helyzetet mondjuk a második világháború utáni állapotokkal, noha, ha jól emlékszem, a Magyar Nemzet egyik cikkírója összehasonlitotta a szoc-lib kormány utáni helyzetet a második világháború okozta rombolással. A valódi összehasonlítási alap a harmadik, vagyis hogy hol tart az ország a környező államokhoz képest. Súlyos problémák voltak ’89 után náluk is: Csehszlovákia szétszakadt, és komoly bajokkal küzdött Lengyelország is. Azonban ezekben az országokban megjelentek mérsékelt polgári pártok, miközben a magyar politika tragédiája az, hogy nincs egy mérsékelt polgári vagy liberális párt. Itt megmerevedett frontvonalak vannak, gyűlölet, szétesés. A szavazófülkék forradalma pedig egy dekoráció, ami mögött meztelen hatalmi játék zajlik, sajnos. Sőt, a hatalmi küzdelmet az sem befolyásolja, hogy az uniós elnökség miatt Magyarország a nemzetközi figyelem középpontjába került.
Mire gondol?
–ŰAz uniós elnökség két súlyos üggyel kezdődött. A magyarhoz hasonló médiatörvény nincs sehol Európában: ilyen hatalmi koncentráció, hogy a hírügynökséggel összevont köztévéket és rádiókat pártalapon kilenc évre kinevezett emberek felügyelik, az európai demokráciákban elképzelhetetlen.
A másik a külföldi nagytőkéhez való viszonyulás: a bankok nem karitatív alapon fektetnek be. Nem kell őket szeretni, de támadni sem okos dolog. Ráadásul az EU-elnök Magyarország miniszterelnöke belpolitikai célból az uniót és Brüsszelt is támadja. Ezek rontották az ország megítélését, nem Heller Ágnes, Konrád György, Schiff András vagy Fischer Ádám. Orbánék két területen a saját lábukba lőttek, mert egy év alatt mindent el akarnak rendezni: tudniillik olyan helyzetet teremteni, hogy ezt a kormányt és ezt a pártot ne lehessen megdöntetni. Ez a magyar politika lényege, és a magyar miniszterelnök ezt nem is titkolja. Én nyolc évet saccolok, ő tizenötöt vagy húszat akar.
Nem lehet megbuktatni ezt a kormányt?
–ŰNem vagyok olyan optimista, mint Kiss János és mások, akik ugyan borzasztóan igaz analíziseket adnak a magyar társadalom állapotáról, de azt mondják, ez meg fog változni. A médiatörvény elleni nagy demonstráció, ami tulajdonképpen már az alkotmány átalakítása és a politikai biztosítékok lebontása elleni tiltakozás is volt, mutatja az erősödő civil ellenállást. Azt is mutatja, hogy vannak fiatalok, vannak bátor emberek, akik változtatni akarnak. Önmagában azonban kevés, ugyanis civilek szervezték, a változáshoz viszont új, erős polgári pártokra lenne szükség. Ugyanis hiába csökken a kormány népszerűsége, ha nincs alternatíva, nincs ellensúly. Éppen ezért Gyurcsány Ferenc személye szerintem kulcskérdés: változatlanul azt tartom, hogy messze a legtehetségesebb politikus a baloldalon, de az az egyik fő probléma, hogy a szocialista párt se vele, sem nélküle nem tud létezni.
Azt azért szögezzük le, hogy Gyurcsány azt a problémahalmazt próbálta kezelni, amit ő maga, illetve az általa vezetett MSZP-kormány idézett elő. De térjünk vissza Orbánhoz!
–ŰOrbán Viktor hatalmi politizálásban ragyogó, de nincs koncepciója. A forgatókönyv a hatalom meghódítására tökéletesen működött, Orbán nagyszerűen improvizál, és ha szükséges, a későbbiekben egyszerűen elejti ezt vagy azt az ígéretét. Ma nincs Európában még egy politikai vezető, akinek ilyen abszolút hatalma lenne a saját pártjában és az országában. Nincsenek riválisai.
Sokak szerint egy politikus esetében éppen ez a siker fokmérője. Ettől függetlenül a választásokat nem szüntették be, így amennyiben a többség elégedetlen lesz a teljesítményével – leválthatja.
–ŰEgyelőre. Ha viszont a határon túli magyaroknak is megadják a választási lehetőséget, akkor szerintem nem lehet majd leváltani a Fideszt.
2002-ben elvesztették a választásokat…
–ŰIgen, de az más szituáció volt, és abból tanultak. El kell olvasni Debreczeni József Orbán-életrajzait. Én azon kevesek közé tartozom, aki ezt a két kötetet tényleg alaposan elolvasta, és ezekből is látható, hogy okult a hibákból: ez a titka a második kormányzása elején történt hallatlan gyorsaságú átalakításoknak: köztársasági elnök, alkotmánybíróság, számvevőszék, ügyészség. Nem sok reménysugarat látok, és csak azt remélem, hogy a magyar nép számára nem lesz túl magas az ár.
Ha minden ilyen sötét, ahogy Ön állítja, miért nem zavarja az emberek többségét?
–ŰNézze meg, mi történt ’56 után, a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években: hogyan változott a helyzet, hogyan fogadták el, sőt szerették meg a diktatúrát az emberek. Volt már Ferenc József-korszak, volt Kádár-korszak, most itt az Orbán-korszak.
A kollektív magyar tudathasadás egyik jele, hogy manapság baloldali politikusok, publicisták szokták a lejáratás céljával Kádár Jánoshoz hasonlítani Orbán Viktort. Ön hogy látja?
–ŰKádár egy szörnyű figura volt, elárulta és meggyilkoltatta Nagy Imrét. Ebből a szempontból természetesen Orbán Viktort nem lehet vele összehasonlítani. De abból a szempontból sem, hogy Kádár minden bűne és hibája ellenére hallatlanul szerény ember volt, neki csak a hatalom kellett, személyi vagyona nem volt. Ott vonható párhuzam, hogy Orbán megpróbálja megnyerni a kádárizmusra nosztalgiával tekintő rétegeket, akik a biztonság birtokában megelégedtek a kis szabadságjogokkal. Összességében azonban nem gondolnám, hogy Orbán a mai Kádár: nem, ő egy saját rendszert épít, amiben persze jelen vannak a múlt jellemzői, sőt bizonyos szereplői is. Lehetne írni egy Ionesco-féle abszurd darabot arról, ahogy Szűrös Mátyás, az MSZMP volt moszkvai nagykövete, Pozsgay Imre KB-tag és Szili Katalin kéz a kézben hozzák a Szent Koronát. Szép csoportkép volna.
A hatalom megragadásának és megtartásának szándéka párosulhat azzal, hogy tényleg jót akar az országnak, fel akarja emelni, nem? Ezt hogy látja?
–ŰPersze, biztos, hogy Orbán Viktor akarja az ország boldogulását, ha az ország azt csinálja, amit ő akar. Fölír egy receptet, és nem lehet más orvoshoz menni, csak ezt a receptet szabad használni. Körülnéz a Múzeumkertben, látja a lelkes tömeget, benne a lépcsőkön az ezerötszáz forintért tapsolókat is, de nem érdekli, mi történik Gyöngyöspatán. Miért nem megy el oda is, miért nem lépnek fel ilyen felhatalmazás birtokában az abszurditás, a szélsőjobb ellen? Két arca van ennek a kormánynak és neki is. Kifelé demokratikus, megértő, befelé kemény, nem elnéző és nem kompromisszumkész. Ennek a kétarcú politikának az EU-elnökség vége lesz a határköve: akkor – amikor Magyarország már nem lesz nagyító alatt – derül ki, lesznek-e leszámolások, jönnek-e politikai perek. Ez egy nagy kérdés.
Ön mit érez, mi fog történni?
–ŰNem tudom, fogalmam sincs, és szerintem senkinek sincs fogalma, mert a politikai kérdésekben Orbán Viktor maga dönt, itt nincsenek bizalmas tanácsadói. Azt csinál, amit akar, és mindig vannak fiatal, ügyes, tehetséges emberek – a Szijjártókat és Rogánokat futószalagon lehet gyártani –, akik eladják, amit a mester mond.
Ön sikeres, független ember, ráadásul nem is itt, hanem a gazdag Ausztriában él. Mégis úgy tűnik, mintha dühítené vagy lehangolná az, ami Magyarországon zajlik.
–ŰBorzasztóan lehangol. Elképesztő dolgokat írnak és mondanak olyan emberek, akik tíz vagy húsz éven keresztül csinálták a karrierjüket a kommunista rendszerben. Nagy konjunktúrája van a köpönyegforgatásnak, és a köpönyegforgatók a legnagyobb művészeket, írókat, filozófusokat támadják. Ez természetesen engem is elkeserít. És azt látom, hogy mindazok a démonok, amelyek voltak, újra megjelennek. Talán e félelem miatt állt el különböző ürügyekkel a Corvina Kiadó – amely az első szerződést kötötte a könyv osztrák kiadójával – a magyar változat kiadásától. Hála isten, a Noran-Librónak és a Kossuth Kiadónak nem voltak ilyen aggályai, a könyvkereskedés jelzései és személyes tapasztalataim alapján pedig mondhatom, hogy nem csinálnak rossz üzletet Az eltékozolt ország kiadásával…
2011. 03. 25. (XV/12)
