hetilap

Kányádi Sándor idén nyolcvanéves. Nemzeti ünnepünkön, március 15-én a legrangosabb kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjét vehette át. Sólyom László a nemzet egységének példájaként beszélt az élő klasszikusról, aki a hivatalos formula szerint „a magyar irodalom közösségi elvű hagyományainak folytatásáért, az erdélyi kisebbségi lét mindennapjait az anyanyelv megtartó erejével ábrázoló irodalmi munkássága elismeréseként érdemelte ki a kitüntetést”. Sokadszor hallgatom, sokadszor veszek részt az általa csak találkozóknak nevezett irodalmi esteken, de mindig elcsodálkozom. Az ajtón egy hajlott hátú, idős ember jön be szerényen, aki a tapsot kéri a végére tartogatni. Aztán amikor a mikrofon mögé lép, szinte negyven évet fiatalodik, és mesél, emlékezik, míg a szervezők zavarba nem esnek, mert bizony be kellene fejezni a rendezvényt, de nem lehet. Mert a verselő nem figyel rájuk, hanem együtt nevet és sír hallgatóságával. Átváltozás ez mindig, aminek a végén hosszan beszélgettünk – talán nem hasztalanul.