hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Az élet folytatódik
Beszélgetés a budapesti nagyköveti poszttól búcsúzó Judith Várnai-Shorerrel

2004. 08. 02.
Kevés nagykövet van, akinek az arcát, mondatait és gesztusait évekkel később is könny? felidézni. A négy és fél évi diplomáciai szolgálat után most leköszönő budapesti izraeli nagykövet asszony, Judith Várnai-Shorer azonban biztos, hogy ezek közé tartozik majd. Mosolyogva szervezte a fogadásokat, nyilatkozott a sajtónak, tárgyalt és lobbizott, akkor is, amikor naponta érkeztek otthonról a rettenetes hírek a legújabb merényletekről. Dolgozott, és ha kellett, elszántan küzdött Izraelért – és Magyarországért is. Azért, hogy a két nép között a múlt terhei ellenére olyan barátság jöjjön létre, amellyel mindketten csak nyerhetünk. Kevesen tudták azt, hogy a Shorer házaspár az embert próbáló diplomáciai munka mellett mennyi szeretettel és gondoskodással igyekezett megteremteni nyolcéves kislányuknak, Micinek betegsége ellenére a felhőtlen gyermekkort. A sors kegyetlen fordulata, hogy éppen most, amikor a sikerrel végzett diplomáciai küldetés után arra készültek, hogy több idejük jut a kislány ápolására, elveszítették őt. Az alábbi interjú egy nappal az előtt készült, hogy Michal otthonában békésen elaludt. Szerkesztőségünk ezúton is együttérzését fejezi ki Judith Várnai-Shorernek és családjának.



A gyűlöletet nem lehet kiirtani, de harcolni ellene muszáj Fotó: Somorjai L.

– Úgy hallottam, hogy a minap, amikor Kiss Péter kancelláriaminiszter Izraelben járt, egyik tárgyalópartnere megkérte őt, hogy mondja meg Tomi Lapid igazságügyminiszternek: ha lehet, maradjon benn a Saron-kormányban. Az illető hozzátette, hogy mivel Lapid is magyar származású, talán így jobban hallgat az üzenetre. Ilyen jó partnernek tekintik Magyarországot Izraelben, hogy még a belpolitikában is a segítségünket kérik? 

– Tény, hogy Magyarország és Izrael nagyon jól megértik egymást. Az említett üzenetről nem tudok mit mondani, de azt megerősíthetem, hogy az EU-tagság elnyerése óta a kapcsolatok még fontosabbak lettek mindkét fél számára. A nehéz múlt ellenére a két nép sok szállal kapcsolódik egymáshoz. A zsidó közösség – akár szeretik ezt egyesek hallani, akár nem – nagyon sokat tett Magyarországért, és része a magyar nemzetnek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy Izraelben is több százezer magyar ajkú ember él, akik közül a többség ápolja a szülőföldjével a viszonyt. Szerencsére sokan szeretnek közülük utazni, és gyakran jönnek Budapestre. Szintén sokan figyelik a magyar nyelv? műholdas adókat, a Duna TV-t vagy az ATV-t. Van tehát egy szoros kapcsolat, így nem csoda, hogy ha jön egy miniszter Magyarországról, akkor családiasan beszélnek vele.

– Elővettem a pontosan négy éve Önnel készült interjút. Akkor sokat beszéltünk a magyarországi aggasztó jelenségekről, antiszemita jelszavakról, amelyek futballmérkőzéseken harsantak fel, kifütyült izraeli himnuszról, vagy gyalázkodó falfirkákról. Milyen érzés volt frissen kinevezett nagykövetként szembesülnie ezekkel?

– Úgy érkeztem ide, hogy sokat olvastam és hallottam az antiszemitizmusról, de soha nem éltem olyan országban, ahol ezek nyilvánosságot is kaptak. Izraelben nincs antiszemitizmus, de New Yorkban és Washingtonban sem, ahol szintén sok évet eltöltöttem. Bevallom, megdöbbentett, amikor szembetalálkoztam azokkal az indulatokkal, amelyeket addig csak könyvekből ismertem.

– Ön a négy és fél éves budapesti szolgálata során nagyon sokszor felemelte a szavát az antiszemita politikai jelenségek és közbeszéd ellen. Hogy érzi, mennyire sikerült változtatni a helyzeten?

– Azt nem mondhatom, hogy ma már csönd van, mert hallunk most is gyalázatos dolgokról, például temetőrombolásról Debrecenben vagy Gyöngyösön. De a látványos antiszemita megnyilvánulások száma csökkent. Magyarországon ma nincs intézményesített antiszemitizmus. Ettől még léteznek antiszemiták, és a felszín alatt ott lappanganak antiszemita gondolatok is, amelyekkel fel kell venni a küzdelmet.

– Köztudomású, hogy sok helyen szorgalmazta a gyűlöletbeszéd elleni törvény megalkotását, amelyet végül az alkotmánybíróság megsemmisített. Továbbra is szükségesnek látna egy ilyen jogszabályt?

– Igen. Nagyon sajnálom, hogy nem tudták átvinni, pedig nagyon nagy szükség van a törvényre. Ilyen jogszabály létezik Németországban, Nagy-Britanniában, és létezik Svájcban is. Talán nem elég komoly ez a három ország, hogy tanuljunk tőlük? Az alkotmányellenesnek minősített törvény szövegét ezeknek az országoknak a jogszabályai alapján állították össze.

– A törvénnyel – ha van – legfeljebb elriasztani lehet az antiszemitákat a nyílt gyűlölködéstől. Hogyan lehet azonban az emberek gondolkodására hatni?

– Az oktatást már nagyon korán el kell kezdeni az iskolákban. A 8-10 éves gyerekek megértik azt, ami történt, ha ezt az ő szintjükön elmagyarázzák nekik. Én úgy látom, hogy Magyarországon a Holokauszt Múzeum megnyitásakor elmondott elnöki és kormányfői beszédek egyfajta fordulópontot jelentettek. Más módon ugyan, de mindketten arról beszéltek, hogy vállalják a múlt bűnét, azt, hogy ami történt, magyar tragédia volt, a magyar társadalom tragédiája. Ha az emberek azt hallják, hogy a vezetők világosan beszélnek, akkor az egy hullámot indíthat el. A gyűlöletet nem lehet kiirtani, de harcolni ellene muszáj.

– Újságíróként azt érzékelem, hogy ma könnyebb Izraelről beszélni vagy írni, mint négy évvel ezelőtt. Abban, hogy a korábbinál sokkal több és pontosabb információ jutott el hozzánk, Önnek és munkatársainak is nagy szerepe volt. Például rendszeresen hoztak Budapestre olyan szakértőket, akik segítettek megvilágítani az izraeli álláspontot, akár a békefolyamat, akár a belpolitikai események kapcsán. Elégedett a sajtóvisszhanggal?

– Hát nagyon igyekeztünk, az biztos. Magyarázhatnám hosszan, hogy miért nem sikerül kialakítani mindig az egyensúlyt a sajtóban. A legerősebb benyomást az emberekre a képek jelentik, elsősorban azok a képek, amelyeket a CNN, a BBC vagy a Sky televízió sugároz. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: a nemzetközi csatornákon látható felvételek nagy része palesztin újságíróktól érkezik. A másik, ami meghatározza a hírek összeállítását az, hogy a televíziók elsősorban izzadságot, könnyeket és vért, sok vért szeretnének bemutatni, mert ez hozza a nézőket. Ez ellen nehéz bármit is tenni, de tettük, tesszük, amit lehet.

– Amikor itt ültünk 2000 nyarán, még javában folytak a Clinton–Barak–Arafat csúcstalálkozó előkészületei. A Camp David-i kudarc után azonban Arafat kirobbantotta a második intifádát, amelyben több mint ezer izraelit gyilkoltak meg. Most néhány hónapja újra viszonylagos csönd van. Kivéve persze a diplomáciai fórumokat, ahol sorozatban születnek az Izraelt elítélő határozatok. 

– Az, hogy a palesztinoknak automatikus többségük van az ENSZ-ben Izrael elítéléséhez, még nem jelenti azt, hogy igazuk is van. A múlt héten elfogadott határozatban például egy szó sincs arról, hogy miért volt szükség a biztonsági kerítés felépítésére. Nem beszélnek arról, hogy ahol készen áll a kerítés, ott 90-95 százalékkal csökkent a terrorcselekmények száma. Ez több száz ember életét menti meg. Ezzel szemben arról bőségesen lehet hallani, milyen nehézségeket okoz a palesztinoknak, hogy nem tudnak átjönni ott, ahol éppen akarnak. Én azt mondom, hogy a kerítés nem szükséges akkor, ha van olyan partner, akivel lehet tárgyalni, aki el tudta volna érni azt, hogy megszűnjön a terror. Ilyen partner ma nincs, ezért kell a kerítés.

– Emlékszem, éppen egy könyvbemutatón beszélt, amikor egy papírcédulát
csúsztattak Ön elé. Mivel akkoriban heti, sőt napi rendszerességgel követték egymást a terrortámadások, nem volt nehéz kitalálni, hogy egy újabb palesztin tömeggyilkosságról érkezhetett hír. Milyen érzés volt úgy fenntartani a nagykövetség szokásos működését – a diplomáciai és kulturális eseményeket –, hogy közben Izraelben gyerekek, asszonyok, férfiak, idősek és fiatalok élete volt állandó veszélyben?

– Szörnyű. Történtek olyan merényletek, amelyek nem voltak messze az anyukám üzletétől Tel Aviv központjában. Én is azt tettem ilyenkor, mint amit minden izraeli, azonnal felhívtam az otthoniakat, hogy mindenki rendben van-e? Ez az első: megnyugtatni őket, és megnyugtatni magunkat is, hogy nem történt baj. Sajnos ez nem mindig sikerül. A legrosszabb, amikor megérkeznek az áldozatok nevei, és kiderül, hogy rokon, ismerős vagy volt munkatárs van közöttük.

– A televíziók legfeljebb néhány óráig emlékeznek a véres támadásokra. Az izraelieknek azonban együtt kell élniük a fenyegetettséggel. Hogyan tudnak megbirkózni ezzel az évek, sőt évtizedek óta tartó abnormális állapottal?

– Sohasem felejtem el, amikor Martonyi János külügyminisztert kísértem Izraelbe. Amikor felszálltunk, éppen minden csendes volt. Az út közben ki kellett kapcsolnunk a telefonunkat. Amikor leszálltunk, a repülőtéren ott várt már minket a hír a legfrissebb merényletről. A magyar nagykövet, Hóvári János azt javasolta a küldöttségnek, hogy utazzunk egyből Jeruzsálembe, és vigyünk virágot a merénylet színhelyére. A belváros szívében, a szűk Jaffa utcán volt a robbantás. Életemben először voltam egy robbantás színhelyén, néhány órával a támadás után. Szörny? volt a látvány, mégis méltóságteljes, amennyire a körülmények engedték. Tudták, hogy jövünk, ezért igyekeztek a vért felmosni a járdáról, de ott dolgozott még az a vallásos ortodox csapat, akik a szétszóródott testrészeket összegyűjtik, minden egyes darabot. Martonyi külügyminiszter viaszfehér arccal, megdöbbenten helyezte el a virágcsokrot a szétrombolt üzlet bejáratánál. Közben sokan könnyes szemmel odaléptek hozzá, és úgy köszönték meg, hogy eljött az együttérzését kifejezni. A pusztítás ellenére az utcát néhány órával később újra megnyitották az autók és a járókelők előtt. Azóta az üzletet is rendbehozták már, hasonlóan a felrobbantott éttermekhez és zsinagógákhoz. Az élet folytatódik, de ez a fenyegetett állapot akkor sem tartható fenn, ezért van szükség a védelemre, így a kerítésre is. Nemrég itt volt Budapesten Michael Levy jeruzsálemi rendőrparancsnok, akinek az elmúlt négy évben huszonnégy robbantásnál kellett elsőként a helyszínre vonulnia. Az egyik után szívrohamot kapott, annyira nagy volt a megterhelés, sokszor napokat nem tudott aludni. Ez az ember a szívével is dolgozott, nem csak a fejével. A felesége azt mondta neki, hogy jöjjön el Magyarországra, mert itt garantáltan képes lesz három napot úgy pihenni, hogy közben semmit nem kell csinálnia. Így is tett.

– Talán ő volt az, aki figyelmeztette ugyanakkor a jeruzsálemieket, hogy a kerítés ellenére lesznek még nehéz napjai a városnak, mivel a szándék a másik oldalon nem változott meg.

– Sajnos Levynek igaza van. Nem lehet hermetikusan lezárni Izraelt. Közben pedig a demokráciát is komolyan vesszük. A Legfelsőbb Bíróság a napokban úgy döntött, hogy egy 30 kilométeres szakaszt módosítani kell a kerítés nyomvonalán Jeruzsálemben. Erre Saron miniszterelnök kijelentette, hogy ha a bíróság ezt mondta, akkor azonnal meg kell tenni. Ez a különbség a mi legfelsőbb bíróságunk és a hágai bíróság között.

– Most volt a Herzl-évforduló. Hogyan látják Izraelben, mennyire időszer? most az ő programja, a cionizmus?

– Nézze, Herzl mindig aktuális. Ha az ember megnézi, hogy mi történik, újra és újra, rájön arra, hogy nagyon is aktuális. Persze másként néz ki 2004-ben a társadalom, mint ahogy ő gondolta, de attól még a terve megvalósult. Herzl, aki egy asszimilált családban nőtt fel, Párizsban, a Dreyfus-per láttán döbbent rá arra, hogy az európai antiszemitizmus életveszélyes. Most Chirac elnök nagyon felháborodott Saron nyilatkozatán, amikor ő azt mondta, hogy a zsidóknak ki kellene vándorolniuk Franciaországból Izraelbe. Egy dologról azonban elfeledkezett. Nevezetesen arról, hogy ma Franciaországban, Párizsban olyan erős az antiszemitizmus, hogy az hihetetlen. Lehet, hogy Chirac harcol ez ellen, de amikor ott él hatmillió muzulmán, akkor az egy olyan komoly erő, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Saron ezért üzente azt, hogy aki haza akar jönni, van hely a számára Izraelben.

– A diplomáciai gyakorlat szerint négy és fél év után most félbe kell hagynia a nagyköveti munkát itt, Budapesten. Milyen tanácsot ad az utódjának, mire figyeljen a legjobban?

– Én nem szeretnék tanácsot és üzenetet adni arról, hogy mi a fontos. Amikor megérkeztem, nekem az volt az első, hogy – bármennyire is oda kell figyelni persze a biztonságra – kinyissuk a nagykövetséget az emberek előtt, és ezzel közelebb hozzuk Izraelt is Magyarországhoz. Igyekeztünk bemutatni az izraeli kultúrát, a tudományos életet, a gazdasági lehetőségeket és a sokszín? izraeli politikát is. Nemcsak itt a nagykövetségen, de nálam, a rezidenciámon is ezrek fordultak meg az elmúlt években. Nem vagyunk bezárkózó nép. Együtt élünk a terrorral, de emiatt nem állunk meg. Ebben hiszek, és ezt be is bizonyítjuk. Napról napra.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!