Az olasz miniszterelnök országunk „borzalmas és méltánytalan, semmivel sem magyarázható megcsonkításaként” tekintett a trianoni döntésre (mint az valójában az is), melynek meghozói „nem elégedtek meg azzal, hogy elvették Magyarországtól az etnikailag nem magyar lakosságot. Minden ok nélkül 1 084 447 magyart Cseh­szlovákiához, 454 597 magyart Jugoszláviához, 1 704 851 magyart pedig Romániához csatoltak” (ld. F. Nitti: Nincs béke Európában, 1921). Ehhez hozzájön még az egyébként velünk együtt háborús vesztes (!) Ausztriához átcsatolt magyarok 25 ezres lélekszáma is! Valóban nem lehet semmiféle magyarázat mint­egy három és fél millió magyar lakos (a magyar anyanyelvű népesség egyharmada) idegen uralom alá kényszerítésére!

Még a legszélsőségesebben magyarellenes narratívák sem tudják ezt semmivel sem „indokolni”.

Máig is földolgozhatatlan tragédiája nemzetünk történelmének a trianoni döntés, ami aztán valóságos sorsdrámaláncolatot generált az elmúlt században: a náci Németország szövetségeseként való részvétel a II. világháborúban, ennek mentén részvétel a zsidó holokausztban; közel fél évszázados szovjet megszállás és kommunista diktatúra; majd az elsikkasztott rendszerváltás haszonélvezőinek máig is bénító árnyékhatalma. Ehhez adódik, hogy az EU-hoz egy eleve szörnyű csapássorozattól megostorozott, mind területileg, mind lelkileg, ideológiailag súlyosan megosztott, igazi katarzison át nem ment, sok vonatkozásban kiszolgáltatott magyar nemzet csatlakozott. Egy olyan Unióhoz, aminek ráadásul eleve útjában állnak a nemzeti közösségek, mint az EU föderalizálását fékező természetes közösségek, ezért éppenséggel maga „Brüsszel” is a nemzeti identitások, kötelékek fölszámolására igyekszik.

Ilyen előzmények után és helyzetben isteni csoda, hogy nemzetünk nemcsak hogy túlélte a XX. századot, hanem ma, legnemesebb történelmi hagyományait fölelevenítve a nemzeti szuverenitás, a nemzeti összetartozás és a zsidó–keresztény kultúra védelmezésének frontvonalában áll Európában, ami immár kiegészül magának az élet természetes rendjének védelmezésével is az eltörlés „kultúrájával” szemben. Ha az előzményekhez még hozzávesszük ezeréves államiságunk többi párját ritkítóan nagy megpróbáltatását, akkor valóban együtt kiálthatunk föl a zsoltárossal: „Ha nem az Úr az, aki velünk volt, mikor ránk támadtak az emberek, akkor elevenen nyeltek volna el minket…, akkor elborítottak volna minket a vizek.” (124. zsoltár) Történelmünk hányattatásai – benne a trianoni tragédiával – mára voltaképpen „istenbizonyítékká” váltak számunkra abban az értelemben, hogy a Teremtő mennyire kegyelmes hozzánk és hogy még szép tervei vannak nemzetünkkel a jövőben, különben miért is őrzött volna meg a nemzethalál árnyékának hosszú völgyében?  

„A nagy fájdalmak lesújtanak, de gyakran a feltámadás okai”

– írta anno bátorításként nekünk, magyaroknak az egykori olasz kormányfő (Előszó A béke c. művének magyar nyelvű kiadásához, 1925). És valóban: mára elmondhatjuk: hosszú, viharvert történelmünk során alaposan megedződtünk a sorscsapások alatt, így paradox módon immár erőt meríthetünk Trianonból is (nem mondva le persze arról, hogy minden lehetséges módon törekedni kell a károk orvoslására, a külhoni magyarság sorsának jobbítására, jogainak védelmére, a határokkal szétszakíthatatlan testvériség erősítésére). Egy nemzet, amely ekkora tragédiát túlélt, és annyi történelmi hányattatás után mára karakteres szerepet játszik Európa politikai térképén (az önszerveződő külhoni nemzetrészeivel egyetemben), az kétség nélkül életre rendelt, az pozitív értelemben valóban sok mindenre képes, annak van jövője! 

Ha tehát megemlékezünk a Mindenható Istenről, akinek életünket, hazánkat, megmaradásunkat köszönhetjük, és útjainkat az örök normáihoz igazítjuk, továbbá hűségesek maradunk nemzetünk azon neves és névtelen nagyjainak áldozatvállalásához, akik életüket és vérüket adták magyar szabadságunkért, védelmezték, gyarapították a közjót, és mindehhez mi hozzátesszük, ami most rajtunk múlik, akkor bizakodva tekinthetünk a ránk váró megpróbáltatások elé.

Bobula Ida: A mi határunk 

Midőn az Úr ez országot teremté, 
Gránit-hegyekből vont köré határt. 
Határt, amit el nem mozdíthat senki, 
Falat, minek az emberkéz nem árt.

Égy ezredévig éltünk itt e földön, 
Az istenkéztől vont határ alatt, 
Míg jött a béke és azok, kik győztek, 
Nagybölcsen új határt alkottanak.

Piros irónnal húzták Trianonban. 
Az Isten nézi, mosolyog és vár – 
Előbb-utóbb majd megmutatja nékik: 
– Hogy az Övé az igazi határ.
 

Bízni kell a történelem Urában, aki az emberiséget nemzetekbe szervezte és Bábeltől kezdve mindmáig rendszeresen ítéletével sújtotta a föléjük ágaskodó birodalmakat. Bízni kell benne, hogy amikor az összmagyarság összefogására, nemzeti szuverenitásunk védelmezésére törekszünk, és ellenállunk az államok fölötti hatalmi struktúrák nemzetgyűlölő, kozmopolita, keresztényellenes világprogramjának és ennek európai leágazásának, nem vagyunk magunkra utalva, hanem együtt mozdulunk a Teremtő karjával. Nemcsak a magunk harcát vívjuk, hanem Európa őshonos né­peiét is a megmaradásért az erkölcsöt nem ismerő, mindnyájunkat szétszaggatni, gyökértelenségre kárhoztatni igyekvő államok fölötti hatalommal, birodalomszervezési programmal szemben.

Lélekszámunkat és földrajzi kiterjedésünket illetően jelenleg ugyan nem tartozunk a nagy nemzetek sorába, ez azonban a történelem Urát semmiben sem korlátozza. Sőt, maga a Szentírás jelenti ki, hogy Ő előszeretettel használja föl a kicsit, ha az átadja magát Őneki: „a világ erőtlenjeit választotta ki magának az Isten, hogy megszégyenítse az erőseket.” (Pál apostol első levele a korinthosziakhoz 1:27) 

Nem elsősorban a materiális, fizikai tényezők – bár ezek nagyon jó, ha vannak – hanem az Isten örök törvényeihez, igazságaihoz való viszony, a velük kijelölt helyes irány felvétele, tartása az, amin hosszú távon egy nemzet sorsa áll. Valójában

„az igazság magasztalja föl a nemzetet”!

(Példabeszédek könyve 14:34) Voltaképpen akár szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy nekünk nemigen áll rendelkezésünkre az igazságon kívül más, amire a világ „nagyjaival” szemben támaszkodni tudunk. 

Furamód kezünkre játszik az igazság fölkarolásában ma az is (bár ez a világ helyzetét illetően igen szomorú), hogy annyira abnormálissá vált, szodomaizálódott a világ, hogy ma már nem kell különösebben nagy dolgokat kitalálnunk a „természetes” igazságok fölmutatásához, csak megmaradni a teremtés rendjében. Megmaradni istenadta szülőföldünkön annak, akinek mind biológiai nemünket, mind nemzeti hovatartozásunkat (és ami mindezekből következik) illetően Isten teremtett. Nem feledve a Teremtő ősi útmutatásait, immáron a szülőföldünkre vetítve: „szaporodjatok és sokasodjatok és töltsétek be a földet”, továbbá, hogy „műveljük és őrizzük” azt, „igyekezve városaink jólétén és könyörögve érette az Úrnak”! Mindezeket Isten és embertársaink felé való szeretetben gyakorolva, és bízva Jézus Krisztus gondviselésében, ránk vonatkozó történelmi terveiben. 

Jövőnk kettőnk: Isten és a saját kezünkben van. Ha mi megtesszük a mi részünket, Őreá bizton számíthatunk. Nincs az a földi hatalom vagy konferencia, ami ebbe bele­avatkozhat; nincs az a tinta, ami ezt átírhatja! 

Isten áldja és oltalmazza meg Hazánkat és Nemzetünket, adjon mindnyájunknak jó előmenetelt az anyaországban és a külhonban egyaránt!