Régóta elfogadott tény, hogy a számítógép, bár önmagában is hasznos, az igazi lehetőségeit csak akkor mutatja meg, ha a hálózatba kötve használják azt. Ekkor válnak elérhetővé azok az adatok, információk is, amelyek más, távoli számítógépeken vannak tárolva.
Azokat a számítógépeket, amelyeket kifejezetten ilyen célokra fejlesztettek ki, gyűjtőszóval szervereknek (kiszolgálóknak) nevezik. Attól függően, hogy ezeknek a szervereknek mi az elsődleges feladatuk, megkülönböztetünk például nyomtató-, fájl-, web-, adatbázisszervereket és így tovább. Ebben a (szoftveres) megközelítésben a szerver tehát kiszolgáló feladatokat lát el. Nem mindegy azonban, hogy a szerver mennyire terhelhető, például hány kérést képes egy időben vagy közel egy időben kiszolgálni. Ez ugyanis már nem elsősorban szoftveres kérdés. Nagyon sok múlik azon, hogy milyen hardver komponenseket építenek a számítógépbe. Ennek megfelelően egy szerver a PC-knél lényegesen erősebb lehet, mivel olyan (és annyi) processzort (CPU), olyan (és annyi) memóriát (RAM), olyan (és annyi) háttértárolót (merevlemez vagy hard disk) tesznek bele, hogy az valóban a kívánt mértékig terhelhető legyen.
Nem pontatlanság miatt utalunk itt ilyen óvatosan a számítógép hardveres felépítésére. Processzor esetében például az egyik meghatározó paraméter az, hogy mekkora a működési órajele. Ezt már viszonylag régóta GHz-ben adják meg. Ugyanakkor nem ez az egyetlen paraméter, amely a sebességére kihat. Hasonlóan fontos, hogy egy időben hány feladattal tud (egymással párhuzamosan) foglalkozni. Ennek érdekében egy processzor (tok)ba több magot (core) tesznek. Ezzel a technikával pár éve már a korszerű mobiltelefonok esetében is lehet találkozni. Az eleve szervereknek tervezett számítógépeket olyan belső kialakítással (architektúrával) tervezik és gyártják, amely nagyobb belső adattovábbítási sebességet, bővíthetőséget, menetközbeni komponenscserét tud biztosítani.
2016. 04. 29. (XX/17)
