Veszprémben a minap felavatták az ismeretlen jó ember emléktábláját. Az eseménynek – Veszprémen kívül – nem volt visszhangja. Miért is lett volna? Az ismeretlen jó ember tetteinek soha sincs visszhangja. Tettei azoknak az emlékezetében él, akiknek segített, akiket megmentett, akiknek hitet adott. De többnyire még azok sem tudják a nevét. Arcukra is csak homályosan emlékeznek. S mikor azok, akiken segítettek, lelépnek a világszínpadról, a jó emberek tetteinek emléke is eltűnik velük együtt.
Az ember arcáról és nevéről azonosítható. Ha egyiket sem ismerjük, nem azonosítható. Akinek sem a nevét, sem az arcát nem ismerjük, annak az emléke sem maradhat fenn. A jó emberek ismeretlenek maradnak, mert emlékük nem maradhat fenn. De az ő tetteik azok, melyek fenntartják a jóságban igen szűkölködő világunkat.
Az Auschwitzot vagy a Gulágot túlélők emlékiratainak egy pontján mindig megjelenik egy jó ember – az írók emlékezete szerint egy jó ember mentette meg az életüket. Ahogy Primo Levi írja, nem elsősorban azzal a darab kenyérrel, mellyel éhező testét életben tartotta, hanem azzal, hogy puszta létezése erőt és reményt adott számára. Van még remény a világban, érdemes életben maradni, mert vannak még jó emberek. Lengyel József hasonló történetet beszélt el arról a parasztemberről, aki reményt öntött belé a reménytelen Szibériában. Nem tudjuk azoknak a politikai lágerfoglyoknak a nevét sem, akik Kertész Imrét kiszabadították a hullák közül. Akik nem írnak, szintén hasonló történeteket beszélnek el. Az életben maradás feltétele a remény, s a jó ember testesíti meg ezt a reményt.
2014. 12. 19. (XVIII/51)
