hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Elmaradt szembenézés
Máig tart a „redőnyeffektus”

2013. 04. 25.
Április 16-án, a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapján az országból elhurcolt zsidó mártírokra emlékezünk. 1944-ben ezen a napon, peszách utolsó napján kezdődött meg Kárpátalján a zsidók gettókba tömörítése, egy hónappal később pedig deportálásuk Auschwitzba. Nem egészen három hónap alatt hasonló sorsra jutott a vidéki zsidóság egésze, amely az ország területén élő 825 000 főnyi izraelita lakosság többségét tette ki.

1944. május közepe és július eleje között 437 ezer zsidót deportáltak, s a holokauszt áldozatainak száma a háború végén meghaladta a félmilliót. A történtekkel kapcsolatban joggal merülhet fel a felelősség kérdése, a múlttal való őszinte szembenézés szükségessége. Hiszen ma is sokakban élnek téves képzetek, lappangó indulatok, amelyek másokra hárítják a felelősséget, relativizálják a veszteségeket, s kétségbe vonják az emlékezés szükségességét. Megfeledkezve arról, hogy az emlékezés erkölcsi parancsolat, melynek célja nem a jelenben élők vád alá helyezése, hanem a múlt hibáiból való okuláson keresztül a jelenben élők erkölcsi megjobbítása.
A magyarországi zsidóság fizikai megsemmisítését ugyan az SS végezte, de az ahhoz vezető útért a magyar politika és társadalom a felelős. Az 1938 és 1942 között elfogadott zsidótörvényekkel (leegyszerűsítve a négy zsidótörvénnyel) végbement a zsidóság gazdasági ellehetetlenítése és társadalmi kirekesztése, valamint faji különválasztása. A zsidó mun­kaszolgálatosok frontra küldésével, a németeknek átadott menekültek (hontalan zsidók) Kamenyec-Podolszkijban történő lemészárlásával (1941. augusztus 27-28.) s az 1942. januá­ri délvidéki vérengzésekkel pedig több tízezer zsidót pusztítottak el.
A német megszállást követően (1944. március 19.) a zsidók gazdasági kirablására (lakásaik, üzleteik, ingóságaik lefoglalására), majd összegyűjtésükkel, koncentrálásukkal és deportálásukkal fizikai megsemmisítésükre került sor. Az Adolf Eichmann vezette 200 fős Sondereinsatzkommando nem végezhette volna el az ország „zsidótlanítását” (Budapestet kivéve) a mintegy 200 ezer főnyi magyar csendőr, rendőr, államigazgatási és pénzügyi közhivatalnok hathatós támogatása nélkül.
A magyar csendőrök Kassán adták át a vasúti szerelvényeket a németeknek, a deportáltak addigra már megtapasztalták környezetük zömének részvétlenségét, a gettóban pedig a magyar hatóságok kegyetlenkedéseit. Ranschburg Jenő „redőnyeffektusnak” nevezte a lakosság reagálását, akik a deportmenetet látva a roló lehúzásával nyugtatták meg lelkiismeretüket, mondván „nem láttak, nem tudtak semmit”. A magyar zsidók holokausztjára akkor került sor, amikor már nyilvánvaló volt a németek veresége, s nagyjából ismert volt az is, hogy mi történik a deportált zsidókkal, akiknek eltávolítására még a németeket is meglepő készséggel és páratlan gyorsasággal került sor.
A felelősség kérdésének tisztázására Bibó István tett kísérletet 1948-ban írt, a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című nagyszabású tanulmányában. Bibó kiindulópontja, hogy Magyarországon 1919-től egy olyan feudális-konzervatív kormányzati forma uralkodott, amely zsidóellenes kilengések között született meg, s a zsidókérdést mint első számú szociális kérdést állította középpontba a valódi társadalmi problémák helyett. A zsidókérdés „megoldása” a zsidótörvényeken keresztül végül elvezetett a zsidók kifosztásához és legyilkolásához. A folyamat bemutatása érdekében Bibó a középkori és a modern antiszemitizmus kialakulását áttekintve elemezte a Horthy-rendszer politikai tartalmát, s felvetette a bekövetkezett eseményekért a felelősség kérdését. A politikai antiszemitizmus kialakulásának a legfőbb okát a polgári átalakulás felületes és formai megvalósulásában, a társadalmi és nemzeti fejlődés zavaraiban látta. Ennek köszönhetően a modern nemzeti érzés és a modern demokratizmus – melyek a Rajnától nyugatra összefüggő áramlatok maradtak – itt szembefordultak egymással, s kifejlődött a feudális, arisztokratikus és uralmi szellemmel telített antidemokratikus nacionalizmus torz képződménye. A társadalmi rend krónikus válsága dogmatikához, irracionaliz­mus­hoz és hamis politikai formulák gyártásához vezetett, amely az antiszemitizmusban találta meg a bajok közös eredőjét. Bibó szerint: „Úgy jelent meg az antidemokratikus és antiszemita nacionalizmus rendszere, mint ami minden eddigi problémát vakító világossággal megmagyaráz, minden irritáló tapasztalatot összefoglaló rendszerben értelmez, és minden megoldást magától értetődően megtalál.” A Horthy-rendszer a demokrácia és a zsidóság szembeállításával igyekezett egyiket a másik szemében gyűlöltté tenni.
Bibó a zsidóság asszimilációjának kérdéseivel is foglalkozott, rámutatva a folyamat hazug és ellentmondásos voltára. A Trianon előtti politikai elit ugyanis a beilleszkedés valóságos társadalmi folyamata helyett csupán a nyelvi magyarosodásra helyezte a hangsúlyt azért, hogy a zsidóság a népszámláláskor magyarnak vallja magát. Ezzel önmagát és a zsidókat is becsapta, mert az asszimiláció sem a történelmi Magyarország fennmaradását, sem a zsidóság valóságos, előítéletektől mentes beilleszkedését nem biztosította. Az emancipáció után megszűnt az egész társadalmat átfogó zsidóellenesség, de a környezetből kivált egy megbillent egyensúlyú csoport, az antiszemiták. Világképükben egy összefüggő, hamis kép alakult ki és rögződött a zsidók veszedelmes tulajdonságairól, mohó vagyonszerzéséről, destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra hajlandó természetéről. Bibó meghatározása szerint: „Az antiszemiták az embereknek olyan csoportját jelentik, akik a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoznak magukban.”
Az első világháborút követően az elit megkérdőjelezte, majd faji alapra helyezkedve felbontotta az asszimilációs paktumot. „…a zsidótörvényhozás mind szélesebb körben ráncigált vissza a közös zsidó szenvedésbe teljesen asszimiláltakat, fél- és negyedzsidókat…” – írta Bibó. A második zsidótörvény szerint (1939) ugyanis vallásától függetlenül zsidónak minősült mindenki, akinek egyik szülője vagy két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagja volt. A kormányzat képmutatását mi sem mutatta jobban, mint a Kárpátaljával visszakerült (1939), jiddisül beszélő, hagyományőrző zsidókkal szembeni magatartás. Az 1941-es népszámláláskor arra buzdították őket, hogy vallják magukat magyar anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek, majd 1944 tavaszán „jutalomból” deportálták azokat, akik néhány évvel korábban még „jók voltak” magyarnak.
Bibó tanulmányában a politikai elit felelősségének kérdésével is foglalkozott. A kormányzat a német elvárások kielégítése és a nyilas ellenzék leszerelése miatt lépett a zsidókat diszkrimináló törvényhozás útjára, úgymond a „zsi­dók megmentése” érdekében. Szándékainak azonban az ellenkezője történt: „A zsidók ellen való törvényhozás nem kifogta, hanem megdagasztotta a jobboldal vitorláiban a sze­let, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem »legális« formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság közös sáncaiból való kirekesztéséhez.”
Bibó szerint a zsidótörvények végrehajtása az említetteken túl az egész magyar társadalom súlyos erkölcsi lesüllyedését eredményezte: „Az első zsidótörvénytől az ellenforradalmi kormányzás véres összeomlásáig terjedő elég hosszú idő alatt mindenki, akit a zsidótörvények nem érintettek, a lehető legnagyobb mértékben és mennyiségben kapta meg a kísértést és alkalmat ahhoz, hogy hatalmi tébolyba essék, embertelen és kegyetlen legyen, hálátlan és aljas legyen, erőszakosan vagy erkölcstelenül érvényesülhessen, hatalomhoz és jóléthez jusson, s azt felelőtlenül élvezhesse. Ezek a lehetőségek a zsidótörvények által nem érintettek közül nemcsak hogy az utolsóig kiválasztottak minden aljas és alantas lelkű embert, hanem az átlagosan tisztességes emberekből is kihoztak minden rosszat, ami csak rejtve bennük volt.”
Bibó hibának tartotta azt is, hogy a politikai vezetés 1944. március 19-e után nem fordult szembe a német megszállókkal, s Horthy a Sztójai vezette bábkormány kinevezésével (majd később Szálasiéval) fenntartotta a törvényesség látszatát. Ezzel azonban azt érte el, hogy Magyarország a világ legnagyobb, legőrültebb és leggonoszabb rablóállamának az utolsó szövetségese maradt. Bibó szerint ennek a borotvaélen táncoló szélhámos politikának az ügyeskedése csak a német megszállásig tudta késleltetni a magyar zsidóság bekövetkező tragédiáját. A német uralmi törekvések veszélyének elbagatellizálása pedig az utolsó pillanatig „megóvta” a társadalmat attól, hogy a zsidók pusztulásában a maga pusztulásának a lehetőségét is meglássa.
Bibó tanulmányában cáfolta a felelősségvállalás ellen felhozott érveket, többek között azt, hogy a nem zsidók szenvedései (hadifoglyok, internáltak) kiegyenlítik a holokausztot túlélők fájdalmait. Véleménye szerint azonban az, ami a zsidókkal történt – öregek, nők, gyerekek brutális elpusztítása, sok esetben elevenen máglyára dobása, akár a hozzátartozók szeme láttára –, nem mérhető össze mások szenvedéseivel. A deportáltak „a tébolynak, a szadizmusnak és az emberek által mesterségesen csinált sűrített borzalomnak olyan képeivel találkoztak, melyektől aligha lehet szabadulni”.
Milyen megoldásokat javasolt Bibó 1948-ban a holokauszt feldolgozásával s a zsidósággal kapcsolatban? Mindenekelőtt a felelősséggel való taktikázás nélküli szembenézést, a felelősségvállalás szellemének kialakítását és terjesztését. Harcot az antiszemitizmus új jelentkezési formáival szemben, s ezen túlmenően általános harcot mindenféle előítélet ellen egy minőségi egyenjogúságon alapuló társadalmi rend elérése érdekében. A zsidóság számára pedig az asszimiláció és a külön zsidó öntudat egyidejű elismerését, s mindkettő számára tiszta feltételek és jóakaratú környezet teremtését.
Mit tehetünk ma? A fentiekhez még hozzátehetjük a magyar zsidó kultúra értékeinek megismertetését (Nobel-díjasok, tudósok, művészek); segítőakciókat ott, ahol már nincsenek zsidók (temetők rendbehozása, zsidó emlékek óvása); a tolerancia és filoszemitizmus hagyományainak, történelmi személyiségeinek tiszteletét (Kossuth, Deák, Eötvös); a zsidó-keresztény értékek erősítését a hit- és erkölcstanon keresztül.
A Bibó által megkívánt felelősségvállalás eléréséhez – a múlttal való hiteles és javuló erkölcsi karakterben megmutatkozó szembenézéshez – azonban még ma is nagyon sokat kell tenni. Küzdeni kell az ultranacionalista, koponya­lé­kelős, szittya zsákmányszerzős fajmagyarkodás és a múlt hibáiból okulni nem akaró, sumákoló antiszemitizmus ellen egyaránt. Vissza kell szerezni a szélsőséges elemek által ellopott nemzeti szimbólumaink hitelességét s a nemzetfogalom értékalapú, befogadó jellegét. Bizakodásra adhat okot a „nemzeti” motorosok felvonulásának betiltása, mely jogilag ugyan támadható, de erkölcsileg teljes mértékben indokolt. Bizonyos történelmi helyzetekben az erkölcsi parancs felülírhatja a rendszabályt. Ezt csinálták azok is, akik a vészkorszakban törvényt sértve, életüket, egzisztenciájukat koc­káztatva embereket mentettek meg, de ma az egykori jogalkotókkal szemben hősöknek, a „világ igazai”-nak tekintjük őket. (A szerző történész.)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!