Moustafa Khalifa szír férfi keresztény nevelést kapott. Párizsban filmrendezőként végzett, fiatal férfiként visszatért Szíriába a nyolcvanas évek elején. Azért volt ennyire óvatlan, mert utálta a politikát, és nem foglalkozott a hírekkel. Már a határról börtönbe vitték, ahol pokoli kínzásokkal teli tizenhárom évet élt át.
A nevét azért véste a rosszak közé a szíriai szerv, mert egy párizsi házibuliban kapatosan trágár szavakkal részletezte, mit tehet vele a szír elnök és a teljes rezsim. (Mint ahogy szép hazánkban is megesik az ilyesmi a hazai politikai elit vonatkozásában.) De abban a buliban ügynök is volt, aki jelentett.
A jelentés alapján emelték ki a határon.
Amikor a börtönből közel másfél évtized után hazatért Párizsba, gyomorforgató történetét egy olyan tényregényben írta meg, melyben saját életét képes „kritikus distanciával", kellő távolságtartással, szinte elegáns kívülállósággal kezelni. Magam még nem értem, hogy ennyi saját szenvedés leírása közben erre hogyan lehet ereje. Talán ott szerezte az erőt, a manapság sokat emlegetett Nietzsche-idézet élő példájaként: „Ami nem öl meg, az megerősít."
2011. 12. 09. (XV/49)
