hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Harag és büszkeség
Egy szenvedélyes kiáltvány Európa öngyilkosságáról

2003. 06. 02.
Harag és büszkeség című könyvével a világhírű olasz írónő, Oriana Fallaci tízéves csendet tört meg. Azt a csendet, amelyben manhattani otthonában a szeptember 11-i apokalipszis pillanatáig élt. Mostani megszólalása azonban sokáig emlékezetes marad: könyve Európában évtizedek óta nem tapasztalt felzúdulást váltott ki. Vitákat, veszekedéseket, szenvedélyes dicséreteket és vad támadásokat. Olaszországban több mint egymillió példányt adtak el Fallaci könyvéből, és bestseller lett Franciaországban, Németországban és Spanyolországban is. A magyar kiadás az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg júniusban a Focus Kiadó gondozásában.

Oriana Fallaci az iszlám terrorizmus által előtérbe tolt kérdéseket feszegeti: az iszlám világ és a nyugati világ közötti ellentétet, sőt – véleménye szerint – összeférhetetlenséget, a fordított keresztes háború, a dzsihád világméretű realitását, és az erre adandó válasz hiányát, a Nyugat nemtörődömségét és Európa öngyilkosságát. Fallaci modern Kasszandraként sorolja vádpontjait, szenvedélyes érveit, és leplezi le korunk kényelmetlen igazságait könyv hosszúságúvá nőtt nyílt levelében.
"Ami következik, az egy prédikáció. Levélnek indult, amelyet a főszerkesztő kért tőlem arról a háborúról, amelyet Allah fiai hirdettek a Nyugat ellen, és mialatt írtam, prédikáció lett belőle… Egy prédikációt nem az eredmény vagy a taps vagy a hurrogás alapján kell megítélni. 
Így aztán hosszú időnek kell eltelnie, mielőtt megtudom, milyen eredményt értem el. Nagyon hosszúnak. Nem várhatjuk el, hogy az én haragom és büszkeségem hirtelen felébressze azokat, akik alszanak. Ami azt illeti, nem is vagyok benne biztos, hogy valaha is felébrednek" – írja Oriana Fallaci a Harag és büszkeség előszavában.
***

Olasz vagyok. Tévednek, akik azt hiszik, hogy amerikai vagyok. Soha nem kértem amerikai állampolgárságot. Amikor Rómában felkeresett az amerikai nagykövet, Maxwell Rabb, és azt kérdezte, miért nem kérem az állampolgárságot a hírességeknek járó alapon, a következőket válaszoltam neki. (És még most is magam előtt látom, milyen átható tekintettel figyelt engem, miközben beszéltem, ahogy a homlokát ráncolta, látom az ajkait, amelyek hol mulatva rajtam, hol szomorkásan mosolyogtak.)
Nagykövet úr, uram: mélyen kötődöm Amerikához. Annyira, hogy gyakran veszekszem is vele. Akkor is, ha bírálom a hibáit, tévedéseit és fogyatékosságait. Mindenekelőtt azt, hogy gyakran elfeledkezik a nemes eszmékről, amelyekből megszületett és amelyeken felnövekedett. A fényűzés gyerekes kultuszát, javainak a meggondolatlan pazarlását, a képmutató erkölcsöket, az erőszakos arroganciáját gazdasági és katonai téren. (Olyan arrogancia egyébként, ami elkerülhetetlen minden olyan ország esetében, amely eljut a hatalom és az erőfölény szintjére.) És egy olyan, túlságosan is hosszan eltűrt csapás kísértő emlékét, amely mára teljesen kiveszett, és amit az áldozatok leszármazottai időnként, véleményem szerint tévesen, kihasználnak. A rabszolgaság csapását. Aztán az oktatás hiányosságait, vagyis azokat a réseket, amelyek szegényessé teszik a tudását, mert ismerjük be: tudományos és technológiai értelemben a tudása fantasztikus. Humán területeken azonban valahogy nem elegendő. És az erőszak és a brutalitás állandó felmagasztalását, olyan felmagasztalását, ami, különösen a mozifilmeken keresztül, megmérgezi a megváltott, de tanulatlan köznépet, és megfertőzi a világ többi részét is. Aztán a szex lealjasult és megszállott mutogatását, a homoszexualitás unalmas istenítését, a mértéktelen és határtalan hedonizmusát. Ugyanazok a hibák, amelyek a Római Birodalom bukását okozták, és egy nap az ő bukását is fogják okozni: emlékezzen majd erre. Mégis, mélyen kötődöm hozzá. Amerika olyan számomra, mint egy férj, egy szerető, akihez mindig lojális és hűséges leszek a hibáival együtt is. (És feltéve persze, ha nem szarvaz fel valamilyen megbocsáthatatlan árulással.) Sokat számít nekem a férjem, a szeretőm. Szeretem a pimaszságát, a bátorságát, az optimizmusát. Imádom a szívélyességét, a találékonyságát, az önmagába és a jövőbe vetett bizalmát. Elismerésem annak a tiszteletnek, amiben a közembereket, a nyomorultakat, a csúfakat és az elcsüggedteket részesíti. Irigylem a végtelen türelmét, amivel eltűri a sértéseket és a rágalmakat. Dicsérem azt a csodálatos méltóságot, sőt alázatot, amivel hordozza a saját semmihez sem fogható sikerét, úgy értem: azt, hogy mindössze két évszázad leforgása alatt abszolút győztessé vált. Prototípusa mindannak a Jónak és mindannak a Rossznak, amit mindnyájan követni, utánozni akarunk. Mentőövet jelent, amibe mindannyian belekapaszkodunk, és ahová segítségért folyamodunk. Soha nem fogom elfelejteni, hogy ha az én férjem nem verte volna meg Hitlert, ma németül beszélnék. Ha nem fogta volna vissza a Szovjetuniót, ma oroszul beszélnék… Végül pedig csodálom azt a vitathatatlan és elvitathatatlan nagyvonalúságát, ami megmutatkozik például akkor, amikor New Yorkba érkezem, átnyújtom az olasz útlevelemet az amerikai tartózkodási engedély kártyájával, és az útlevélellenőr azt mondja: "Üdvözlöm itthon." Az én szememben ez az önzetlenség, a nagylelkűség kedves gesztusa. Arra emlékeztet, hogy Amerika mindig is Refugium Peccatorum volt, árvaház olyan emberek számára, akiknek nem volt országuk. Hazátlanok, otthontalanok, anyátlanok számára. Nekem azonban van hazám, otthonom, anyám. A hazám, az otthonom és az anyám Olaszország. Szeretem az anyámat, jobban, mint a férjemet, és ha elfogadnám az amerikai állampolgárságot, úgy érezném, hogy elutasítom, megtagadom őt.

*** 
Persze az én Olaszországomnak, annak az Olaszországnak, aki miatt soha nem vettem fel az amerikai állampolgárságot, és azt mondtam Rabb nagykövet úrnak, amit mondtam, semmi köze a mai Olaszországhoz. Kezdve azon, hogy Olaszországban az olaszok (akárcsak a többi európai, ezt jobb, ha rögtön tisztázzuk) az Oszama bin Ladenek és palesztin csodálói mellett állnak. Úgy értem, azoknak az olaszoknak az Olaszországa, akik képesek lennének eladni a lányukat egy bejrúti bordélyházba, csak hogy kezet rázhassanak egy harmadrangú hollywoodi sztárral, ellenben amikor New York-iak ezrei válnak hamuvá, csak röhögcsélnek, és fitymálóan mondják: "Ez jó. Az amerikaiak megkapták a magukét." Vagy azoknak az olaszoknak az Olaszországa, akiket a futballmeccsek kapcsán írtam le, a hazafiasság hiányával kapcsolatban. Vagy a megalkuvók Olaszországa, a köpönyegforgatóké, akik egyforma lelkesedéssel tudják visítozni, hogy Isten-óvja-a-királyt és Isten-óvja-a-köztársaságot, Heil-Mussolini és Heil-Sztálin. Heil-bárki-aki-erre-jár. Vagy, ami még ennél is rosszabb, a vörös és fekete fasiszták Olaszországa, akikről eszembe jut Ennio Flaiano író vészjósló megjegyzése, amit akkor tett, amikor helyreállt a demokrácia: "Az olasz fasisztákat két részre lehet osztani: fasisztákra és anti-fasisztákra." Ó, kérem! Csak nem akarják, hogy felsoroljam az öszszes Olaszországot, ami nem az én Olaszországom, és amik szenvedést okoznak nekem, és időnként arra késztetnek, hogy átkozzam a Mameli himnusz iránti lojalitásomat meg azt a vérpecsétes zászlót, amit Toszkánában őrzök? 
Jól van, felsorolom. Mert ahogy az Angliák, Franciaországok, Németországok, Spanyolországok és így tovább, vagyis az egész mai Európa, azok az Olaszországok is szoros kapcsolatban állnak a fordított keresztes háborúval. Azzal a vaksággal, süketséggel, lustasággal, ostobasággal, mazochizmussal, ami megakadályozza a Nyugatot (beleértve Amerikát), hogy észrevegye azt a szakadékot, aminek a szélén állunk. És itt jönnek ők… Mindenekelőtt az ex-kommunisták Olaszországa, akik ötven éven keresztül (még nagyon fiatal voltam, amikor elkezdődött) sebekkel borították a lelkemet. Akik gyötörtek engem a liberalizmusellenességükkel, az elbizakodottságukkal, a megvetésükkel mindenki iránt, aki nem volt kommunista. (Minden nem-kommunistát reakciósnak vagy őskövületnek bélyegeztek, vagy Amerika kiszolgálójának. Az amerikait ámérikainak írták: emlékeznek?) Akik úgy bántak velem, mint egy hitetlennel, de a Berlini Fal lebontása után azonnal hangnemet váltottak, és elveszetten, mint a csibék, akik már nem tudnak elbújni a kotlósuk szárnyai alatt, amit Szovjetuniónak hívtak, úgy tettek, mint akik letagadják a múltjukat. Megjátszották a liberálist. Sőt, most úgy viselkednek, mintha ők bontották volna le azt a falat, és a "jótevő" szerepében tetszelegnek.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!