A Hadrianus-villa romjai. Pápai rekonstrukció
A fiatal III. Ottó császár mellett sürgölődő II. Szilveszter hatása nem lebecsülhető:
az ezredforduló pünkösdjén felnyitják Nagy Károly szarkofágját, s a romlatlan test
azt sugallja, hogy az uralkodó politikai öröksége – egy egységes Respublica
Christiana, napjaink Egyesült Európájának ideológiai előképe – feltámasztható.
Csakhogy az uralkodó álmot lát, "Pál apostol" látogatja meg, s arra biztatja,
hogy tisztítsa meg az egyházat. Ezzel kezdetét veszi a Renovatio temporum, amely a
kereszténység feletti világi hatalom természetéről vall. A német-római császárok
és a pápák későbbi, úgynevezett invesztitúra-háborúi nemcsak arról szólnak,
hogy az adott résztvevők közül ki kit és mikor győz le, hanem arról is, hogy kinek
s minek van elsőbbsége a világban. Az "idők jele" persze Róma egyházát más módon
is megérinti.
Az "Urbi et orbi" (a Város és a körülötte levő világ) ókori politikai világszemlélete
végleg átadja
a helyét a középkor "katolikus" szellemi egyetemességének, amely immáron mindenütt
jelen van, így Európa keleti felén is. Kelet-Európa – az ezredforduló táján "csatlakozó"
magyarok és lengyelek révén – éppen II. Szilveszter pápa Rómájának vonzáskörébe
tart, majd tartozik. Róma ugyanis nemcsak szellemi, hanem politikai hatalom is, mi több:
egy égig érő, hatalmas h?bérúri láncolatba tagolt politikai rendszer szuperhatalma.
Feje ezért több, mint a császár, mivelhogy a "királyok királyának", Istennek a
földi helytartója maga is "egyeduralkodó".
Ezredvégek – századvégek
Valószínűleg a XIX. század történetírói által kiötlött mítosz az első
ezredforduló kollektív pánik formáját öltő halálfélelméről szóló híradása.
Mindenesetre egy forrás, a Saint Benoit sur-Loire apátság egyik barátjának feljegyzése
ezt írja ezzel kapcsolatban: "Mesélik, hogy 994-ben Párizst mindenféle atyák a világ
végével riogatták. Bolondok. Elég csak felütni a szent könyvet, a Bibliát, máris
tudjuk, hogy Jézus azt mondta: nem tudhatjuk a napot és az órát. A jövőbe nézni és
arra törekedni, hogy meghatározzuk, vajon a mindenki várta s félelmetes esemény mikor
következik be, a hit ellen való cselekedet." Mindenesetre, egyetértve George Dubynek
a következtetéseivel, bizton állíthatjuk, hogy az ezredforduló már egy új szellemi
mozzanatot is hordoz. "El kell ismernünk – írja a francia történész –, hogy e
kor legjobb keresztényei mély vágyódással élték meg ez időket, és az Evangélium
fölött meditálva erénnyé alakították át várakozó vágyódásukat." (George
Duby: L\'an mil, 1967, Paris) Ezzel kezdetét vette az egyéni és közösségi, sokszor
a "katolikus" egyház perifériáján, azon kívül vagy abból kirekesztve megélt élő
hit reformációja, amelyre Róma hol a kirekesztéssel, hol a kisajátítással válaszolt.
A katharok eretnekségére például az inkvizícióval (1199) és az erőszakkal, Assisi
Szent Ferenc és barátai "hippimozgalmára" a ferencesek népszerű szegénységi
elveinek felületi bekebelezésével
Különös módon a századvégek társadalmi szorongásai már a középkorban is megismételték
a hitet megújító kísérleteknek, majd pedig ezen jelenségek elfojtásának visszatérő
lázgörbéjét, s egyben e két különböző, de mindig "hatalmi" válasz gyakorlatát.
Mindennek bemutatását most nem próbáljuk meg, csak az első szent (jubileumi) év
felvillantására teszünk kísérletet egyetlen példa erejéig, ami persze korántsem
volt egyedi és egyedüli a különleges pápai eszközök hosszú sorában.
Ítélet – vég – végítélet
A "vég" ott kezdődött, hogy volt egy calabriai apát, Gioachino da Fiore, aki
1184-ben – némiképp a korai keresztényekhez hasonlóan – profetikus könyv gyanánt
értelmezte az Apokalipszist. Azonban saját korát a 6. pecsét feltörésének idejével
azonosítva a mennyek országának beteljesedő eljövetelét nem a hetedik évezred
egyfajta "sabbatéveként" látta, mint előtte már sokan, hanem jóval radikálisabb
következtetésre jutva magában a történelemben kereste. Azt tanította, hogy a zsidóság
és az Ószövetség ideje az Atyának a kora, az Újszövetségé és a keresztény klérusé
a Fiú korszaka, míg a harmadik státusnak a megreformált egyház lesz a főszereplője,
ez a Szent Szellem kora, aki a szellemi embereket (viri spirituales) ugyan maga vezeti, de
egy angyali pápán (Papa Angelicus) keresztül.
Talán éppen ezért is történhetett meg, hogy száztíz év múlva, immár az öntörvény?
politikai hatalomba belecsömörlött és a világ feletti küzdelembe belebonyolódott pápák
egyik pápaválasztási konklávéján a megüresedett trónt egy remete aszkétára,
Pietro de Murronéra bízták. Mivel a XIII. század végét da Fiore apát követői –
Fra Dolcino és az Apostoli Testvérek mozgalma, de még a ferencesek java is – a
korrupt egyház végének ítélték, éppen ezért V. Celesztin reformjaiban egyben
mindenki az idők jelét várta. Sorsa azonban más lett: a trónjáról nemsokára lemondó
– a latinos műveltségű, intrikus udvar cifra életét megszokni képtelen – remete
elmenekült, de a "szent embert" követője, VIII. Bonifác Fulmone várának egyik
cellájába zárta, ahol nemsokára meg is halt. Így 1296 fordulatát a szellemi férfiak
már úgy értelmezték: lám, olyannyira itt a világvége, hogy a pápai tiara még magának
az Angyali Pápát "letaszító", gyilkos antikrisztusnak a fejére is rákerülhetett.
Ha antikrisztuson csupán antikrisztusi figurát és nem magát a Bibliában szereplő
Antikrisztust értették, "próféciájuk" minden bizonnyal nem is túlzott sokat.
Magnanimus Pontifex
A Nagylelk? Főpap melléknevet VIII. Bonifác éppúgy kiérdemelte, mint a Legnagyobb Bűnös
csúfnevet; miközben ugyanis teljes búcsút ígért a római szentév minden zarándokának,
ő maga az utolsó kenet szentsége nélkül, tébolyultan halt meg. Murrone Péter jövendölése
telt be rajta, aki a hagyomány szerint azt mondta: "Rókaként ugrottál a trónra,
oroszlánként fogsz uralkodni, és úgy halsz meg, mint egy kutya." Bennünket
alkalmasint uralkodásának állapota érdekel a leginkább, ezen belül pedig mindaz, ami
a hatalom gyakorlásának módjával, illetve az úgynevezett szentévvel áll összefüggésben.
A szentév ugyanis teljesen VIII. Bonifác, alias Benedetto Caetani "találmánya",
természetesen attól eltekintve, hogy némileg másoktól "eltulajdonított" dolog. A
jubileumi évre ugyanis eredetileg az ószövetségi zsidó tradíció részeként minden
ötvenedik esztendőben került sor, és a tartozások elengedésének éve volt. Héber
elnevezése, a "jóvél" sokak szerint a kos szóból ered, Josephus Flavius szerint
viszont szabadságot jelent. A jóvélt VIII. Bonifác – minden bizonnyal Josephus
Flavius magyarázatából kiindulva – egészen tágan értelmezte. Ennek megfelelően az
eredeti ünnepet kiragadták bibliai összefüggéséből (például a húsvét–pünkösd
naptári évente változó ciklusából), és a jubileum ötven évét megduplázva százévente
akarták megtartani, mégpedig a Krisztus születésétől – Anno Domini – számított
"abszolút naptár" szerinti kerek századfordulón.
Ugyan a középkori krónikák már korábban is említést tesznek "jubileumi évekről",
de ezek csupán a hitetlenek elleni harc sikeréveinek a metaforái vagy a ritka békeévek
jelzői. A jubileumi év mint "szent" év azonban újdonság, és a katolikus tradíció
sem igazán egyértelm? születését illetően. Mint állítják, maguk a zarándokok szólították
meg vele a pápát, mondván: "Áldj meg minket, mielőtt meghalunk! Hallottuk a régieket,
hogy minden száz évben mindaz, aki Péter és Pál boldog apostolok testéhez zarándokol,
mentes lesz bűnei foltjai és következményei alól." Az elképzelt történet, amely
egy alulról jövő "népi kezdeményezést" sejtet, minden bizonnyal már a saeculum
(évszázad) etruszk értelmével (egy kihaló teljes nemzedék emléke) is kapcsolatban
áll, de egyben jó példája a római saeculum politikai kisajátításának, melyet a
korai császárkorban Claudius, illetve már Augustus is gyakorolt. Mi sem állhatott
ugyanis a pápának jobban érdekében, mint az, hogy a századforduló bűnbánati hullámát
meglovagolva kifogja a szelet az igazi megtérést hirdetők vitorlájából, és a századvéget
saját politikai tőkéjévé tegye, nem is beszélve annak korántsem lebecsülhető
anyagi vonzatairól.
Anno 1300 – "Jeruzsálem elrablása"
Az 1300. február 22-én kihirdetett Antiquorum habet fide kezdet? bulla visszamenőleges
hatállyal már a karácsonytól számított római évkezdettől úgynevezett teljes kör?
bűnbocsánatot nyújtott minden római lakosnak, aki harmincszor ellátogatott az év során
az erre kijelölt "szent bazilikákba", illetve azoknak a zarándokoknak, akik tizenötször
végigjárják a "szent útvonalat"
Apropó, "via sancta"! VIII. Bonifác
mostani rendelkezése mégsem volt teljesen előzmény nélküli. 1297-ben már egy év és
negyven nap bűnbocsánatot helyezett kilátásba a nagyböjti zarándokoknak, ha a "stációkhoz",
Róma bazilikáihoz járulnak, amely a keresztutat, a Via Dolorosát volt hivatva
helyettesíteni. Az 1300. év gyakorlatilag ugyanezt az elvet szentesítve már egész
Jeruzsálemet mintegy szimbolikusan "átköltöztette" Rómába. Ennek "kegyes"
meglátogatását is egyenrangúvá tette a szentföldi zarándoklattal, és az ezzel
elnyerhető túlvilági kincsek nem voltak kisebbek, mint a hitért meghalt keresztesekéi.
Mint a firenzei krónikás, Giovanni Villani állítja, "a legcsodálatosabb dolog volt
ez, amit csak valaha láttak, hiszen ez évben szakadatlan özönlött Rómába a mintegy
kétszázezer zarándok, nem is szólva azokról, akik épphogy csak jöttek, már tértek
is meg útjukra
Minderről személyes bizonyságom van, hisz saját szememmel láttam."
Ha nem ragadunk le a "vallási turizmus" nem kevés hasznot hajtó anyagi mozzanatainál,
további nem kevés profit nyomaira bukkanunk. Ugyanis az első szentév politikai nyereményként
sem kevés hasznot hozott, hiszen a "nagylelk?" pápa – hogy, hogy nem –
politikai ellenfeleit eleve kizárta a jubileum "nagy áldásainak" haszonélvezői közül.
Ez a magatartása már a despotát vetíti elénk, az Unam Sanctam bullájának önmagát
egyedül üdvözítőnek kihirdető pápáját. A tehetséges, de mohó politikus, a zseniális,
de önmagát a törvény fölé emelő kánonjogász pápa korlátlan üdvösségosztó
szerepköre persze fokozatosan épült ki, amibe még aktuális politikai elemek is jócskán
vegyültek. Kezdjük mindjárt a politikai Jeruzsálemmel, hiszen a Szentföld, azaz
Jeruzsálem úgynevezett Keresztes Királysága amúgy sem lehetne a századforduló zarándokainak
úti célja, hiszen 1291-ben a keresztények utolsó hídfőállásaikat veszítik el
Palesztinában. Amit e révén most VIII. Bonifác nyer, az több, mint pusztán a zarándokok
alamizsnája, több, mint minden úti adó és vám, maga az aranytojást tojó tyúk: a
XIII. század laikus uralkodói fölé nőhet minden vonatkozásban. Mivel amazok már nem
a keresztes eszmény hajdani bajnokai, sőt többre tartják világi hatalmuk anyagi körét,
a pápa maga is feljogosulva érzi magát egy régebbi paktum felrúgására. VIII. Bonifác
ezzel egy komoly stratégiai lépésre szánja el magát, és elszakítja a szinte kizárólagos
kapcsolatot a búcsú és a keresztes hadjáratok között. Ez megint csak több magánál
a szimóniánál. Ugyanis gondoljunk csak bele abba, hogy egészen idáig minden keresztes
hadjárat éve teljes búcsút szerző lehetőséggel kecsegtetett. Most, hogy a szentév
meghirdetése a pápák kezébe került, szinte korlátlan jogosítványhoz jutottak:
nemcsak világi, hanem szellemi területen is. Ráadásul a jubileumi év záróakkordjaként,
1300–1301 karácsonyán kihirdették azt a pápai bullát is, amely garantálta, hogy
nemcsak az év során Rómába tartó emberek, hanem az útközben elhunytak is teljes búcsúban
részesülnek, de jár e búcsú "némely purgatóriumi léleknek is". Ezzel az ekkor
hozzávetőleg száz esztendeje létező, a menny és a pokol közé ékelt úgynevezett
tisztítóhely, a purgatórium születése körüli homály oszlani kezd. Mint Jacques Le
Goff meggyőző kutatásai bizonyítják, a purgatórium tanának kialakulása a XIII-XIV.
századi pénzpolitika forradalmával van összefüggésben, ahonnan a búcsúcédulákig,
illetve Luther kritikájáig már egyenletesen fejlődhetett e dogma egy, a bibliaitól
eltérő vonalon.
Anno 2000 – örök város(ok)
Mivel a harmadik évezred fordulóját a katolikus világ szentévvel köszönti, talán
ma sem felesleges vagy lényegtelen megismerni az első "jubileumi év" néhány történelmi
és szellemi tanulságát. A következtetés, netán ítélkezés joga azonban már nem a
történész feladata, még akkor sem, ha miként az olvasónak, bizonyára van véleménye
róla. A teológus Kevin L. Howard gondolataival zárom tehát a "szentévi"
eszmefuttatásomat: "Sajnos a jubileumi évhez gyakran erősen misztikus feltételezések
kötődnek, különösen az új évezred közeledtével. A pápa például azt sürgeti,
hogy a kétezredik év a kereszténység, az iszlám és a judaizmus közötti teljes ökumenikus
testvériség »jubileumi« éve legyen. Felhívást intézett, hogy egy időben kerüljön
sor ünnepi szertartásokra Jeruzsálemben és Rómában. Ez azonban vajmi kevéssé emlékeztet
a Biblia lapjairól elénk táruló jubileumi évre." (K. L. Howard: Az Úr ünnepei,
1998., Bp.)
(A szerző az ELTE Portugál Tanszékének munkatársa)
1999. 11. 27. (III/47)
