Kétezer évesnél idősebb bibliai szöveg. Sokat kritizálták
Ez a nézet azonban homlokegyenest ellentétben áll magának a bibliai történetnek
állításaival, amely szerint a zsidó Dánielt Nabukodonozor babilóni király vitte
fogságba, ahol egészen a perzsa Kürosz uralkodásáig vezető tisztséget töltött be
a káld bölcsek és írástudók között. Vagyis – ha elfogadjuk Dániel szerzőségét
– a könyvnek valamikor az i.e. VI. századi Babilóniában kellett megszületnie.
Próféciák márpedig nincsenek?
Dániel könyvének szerzőségét tudomásunk szerint legkorábban az i.sz. III. században
élt, újplatonista nézeteket valló görög filozófus, Porphüriosz (i.sz. 233–305)
vette kereszttűz alá. A kereszténység ellen írt tizenkét könyvében azt állította,
hogy Dániel könyve a Makkabeus-korban keletkezett, kései hamisítvány. Minderre
egyetlen érvet hozott fel: egyszerűen lehetetlennek tartotta azt, hogy valaki évszázadokkal
előre olyan pontosan leírjon történelmi eseményeket, mint ahogy azt Dániel tette, például
könyvének 11. fejezetében az egyiptomi és mezopotámiai birodalom háborúival
kapcsolatban. Porphüriosz szerint a m? nem prediktív – vagyis a jövőre vonatkozó
– próféciákat tartalmaz, hanem azokat jóval az események bekövetkezte után
jegyezték le (vaticinium ex eventu). Így azok természetesen nem is származhatnak az
i.e. VI. században élt Dánieltől
Bízvást elmondhatjuk, hogy a Porphüriosz óta eltelt ezerhatszáz év tudományosnak
nevezett történeti-kritikai szakirodalma sem produkált mindeddig ennél komolyabb
bizonyítékot Dániel szerzősége ellen. Azok a történeti problémák, amelyeket a könyv
szerzősége, illetve keletkezésének ideje ellenében felvetettek, századunk ókortudományi
felfedezéseinek köszönhetően csaknem százszázalékosan megoldódtak.
Az újbabilóni birodalom időszakából származó ékírásos táblák tízezrei
pontosan ábrázolják e korszak valóságát. Ez a valóság pedig részletekbe menően
egyezik a Dániel könyvében leírtakkal, olyannyira, hogy teljességgel kizárható az a
feltételezés, amely szerint a könyv kései hamisítvány lenne. E külső bizonyítékok
mellett – amelyeknek némelyikét alább részletesen ismertetjük – nem kevésbé
fontosak azok a belső érvek is, amelyek a szóban forgó m? hitelessége mellett
tesznek bizonyságot.
Egyetlen olyan bizonyíték sincsen, amely Dánielt és próféciáit az i.e. III. és az
i.sz. I. század közötti időkben kizárta volna a héber Szentírás kánonjából.
Mind a Szeptuaginta (az Ószövetség i.e. III. században keletkezett görög fordítása),
mind a qumráni közösség iratai (az úgynevezett Holt-tengeri tekercsek) arról tanúskodnak,
hogy Dánielt prófétaként tartották számon. A qumráni közösség körében különösen
nagy becsben tartották: művének nyolc másolatát találták meg húsz töredékben,
amelyek a bibliai könyv valamennyi fejezetét felölelik. Ezek a töredékek az i.sz. II.
század vége és az i.e. I. század közepe között íródtak. Ez a tény már önmagában
is cáfolja Porphüriosz és kései utódai feltételezését, mely szerint a könyv az
i.e. II. században keletkezett volna!
A szintén a babilóniai fogság idején működő Ezékiel próféta könyvében is találhatunk
utalást Dániel személyére vonatkozóan. Egyik kinyilatkoztatásában Noé és Jób
mellett a valaha élt legigazabb emberként Dánielt említi. A zsidó történetíró,
Josephus Flavius elbeszélése szerint, mikor Nagy Sándor csapataival bevonult Jeruzsálembe
(i.e. 332.), az elébe járuló főpap és kísérete megmutatta neki Dániel könyvének
rá vonatkozó fejezetét. Nem tudjuk, hogy az esemény valóban így játszódott-e le,
de az történeti tény, hogy Nagy Sándor elismerte a jeruzsálemi Szentély jelentőségét,
s a zsidókat nem akadályozta szabad vallásgyakorlásukban.
Ennél is sokkal fontosabb bizonyítéknak tekinthetjük azt, hogy maga a názáreti Jézus
is hivatkozik a végidőkről szóló próféciáiban Dániel könyvére: "Mikor pedig látjátok
a pusztító utálatosságot, amelyről Dániel próféta szólott, ott állani, ahol nem
kellene (aki olvassa, értse meg!), akkor akik Júdeában lesznek, fussanak a hegyekre."
(Mk 13,14.) Ezzel Jézus Dániel személyének és könyvének hitelességéről is
egyformán bizonyságot tett. Dániel könyvének különleges jelentőségét az adja a
kereszténység számára, hogy a benne foglalt próféciák nemcsak a világtörténelem
korszakaiba engednek bepillantást, hanem Isten királyságának, illetve a Messiás eljövetelének
idejét is pontosan meghatározzák. A 9. fejezetben leírt "69 évhét" (69 x 7 = 483
év) próféciája, amely a Jeruzsálem újjáépítésére vonatkozó királyi rendelet közzététele
és a Messiás halála között eltelő időre vonatkozik, éppen a názáreti Jézus idejében
teljesedett be.
A zsidó király Babilónban
A meghódított országok arisztokráciájának és "értelmiségének" deportálása,
valamint ideológiai átnevelése a történelem valamennyi birodalmában fellelhető szokás.
A vendég – vagy "tiszteletbeli" fogoly –, ha a birodalmi politika hirtelen
fordulata úgy kívánta, felválthatta az illető országban engedetlenné vált királyt.
Jójákin, Júdea ex-királya családjával együtt 37 éven át élvezte a babilóni
uralkodó, Nabukodonozor "vendégszeretetét". Fiai közül több is, ha nem is
valamennyi, már biztosan Babilónban született. Majd csak a király halála után (i.e.
562), utódja kegyelméből nyerte vissza polgári szabadságát, ami státus-változással,
például más öltözékkel járt együtt, de arra nem késztette, hogy máshová költözzék.
A Biblia azt írja, hogy Jójákin a király asztalánál étkezett, és a többi vendég-királynál
nagyobb megbecsülésben volt része. Mondhatni, a király a foglyok testületének
doyen-je lett.
Babilónban a királyi palota (az Istár-kapuhoz közeli úgynevezett déli palota) egyik
helyiségében – abban a komplexumban, amelyet a legendás "függőkerttel" szoktak
azonosítani –, a század elején Robert Koldewey ásatásai során a királyi udvar
gazdasági irattárának számos okmánya közül előkerült négy ékírásos agyagtáblácska,
amelyeken Jójákin király neve is szerepel. Az okmányok a királyi udvarban – az
udvar oltalma és felügyelete alatt – lévő idegenek: előkelőségek és mások számára
kiutalt élelmiszer és egyéb fogyasztási cikkek – Jójákin esetében olaj fejadagok
– havi mennyiségének jegyzékeit tartalmazzák. A király neve minden kétséget kizáróan
azonosítható bennük: Ja-u-kin, illetve Ja-ku-ki-nu alakban írták az ékírásos szövegekben.
A név mellett mindig ott áll, hogy "Júda (Ja-u-du, Ja-hu-du, Ja-ku-du) királya". A
"zsidó" megjelölés az újbabilóni forrásokban egyébként csak itt fordul elő.
A királlyal együtt öt fia és nyolc más júdabeli személy kapott még kiutalásokat.
A mennyiségek megfelelnek a babilóni normáknak (átlag fél liternyi olaj havonta és
fejenként), de a király lényegesen többet kapott, mint a többi júdabeli; az ő
fejadagja nyilván magában foglalta a feleségeinek és a személyzetnek járó részt
is. A négy agyagtábla közül csak egynek maradt meg a dátuma: Nabukodonozor 13. éve,
vagyis i.e. 592. Jójákin királyi rangját tehát Babilónban is tiszteletben tartották.
A jegyzékeken a júdabeli királyi udvar mellett egyébként Askelon királyának fia; föníciai
városokból való mesteremberek; méd, perzsa, elámi, egyiptomi, lüdiai személyek, ióniai
görögök stb. is szerepelnek – nem tisztán előkelő királyi társaság.
A "babilóni tudományos akadémia" elnöke
Dániel "karriertörténete" Jójákin király fogságra vitelével egy időben, i.e.
605-ben vette kezdetét. Nabukodonozor parancsot adott, hogy hozzanak Jeruzsálemből királyi
vagy más előkelő származású ifjakat Babilónba, a királyi udvarba, s tanítsák meg
őket a káldok összes tudományára. A fővárosba érkező zsidó ifjak között volt Dániel
és három társa: Hananja, Mísáél és Azarja. Babilóni nevelésük azzal kezdődött,
hogy valamennyien új nevet kaptak: Béltesaccar, illetve Sadrak, Mésak és Abédnego,
amelyek egyértelműen a babilóni identitást jelzik. Béltesaccar akkádul Balátsu-uszur:
"Óvjad életét", ami csak a szokásos rövid változata a teljes névnek: (Marduk/Bél/Nabú/stb.)-balátsu-uszur,
azaz "Marduk (vagy valamelyik más babilóni isten), óvjad életét".
Az ékírásos dokumentumok tanúsága szerint az i.e. VII. századi Asszíriában, s a következő
században Babilónban is nem egy – nevéből és egyéb körülményekből ítélve –
"idegen" kapott feladatot, netán magas rangot is a királyi udvarban, akár mint
tisztviselő vagy udvari méltóság, akár mint írnok és tudós. Amennyire megítélhető,
akkád írásbeliségük kifogástalan volt. Legtöbbjük nyilván tudott arámiul is,
vagy az utóbbin jobban, mint akkádul: az agyagtáblákon sem ritka a rövid "titkári"
jegyzet, amely az akkád szöveg tárgyát vagy tartalmát arámiul jegyzi. A zsidó fiúknak
a királyi udvar közvetlen ellenőrzése mellett folytatott stúdiuma több volt, mint
egyszer? tanulás. Az idegenek e tanulmányok során szerezték meg a babilóni rendszer
szerinti legmagasabb végzettséget .
Ha Dániel "káld tudományt" tanult, akkor ez nyilván az előjelek (ómen-szövegek),
különféle szövegekbe rejtett jósjelek értelmezésének tudománya (is) volt; később
valóban ezen a téren tűnt ki tudóstársai közül. A babilóni bölcseket (ummánu)
"templom-akadémiákon" (bít mummu) képezték ki arra, hogy az állam szolgálatában
bármely felmerülő politikai vagy vallási kérdésre választ adjanak. Márpedig az előbbire
s az utóbbira egyaránt gyakran volt szüksége a hatalmas birodalom felett uralkodó
babilóni királyoknak. Nabukodonozor fia, Nabúnaid például azzal a céllal gyűjtötte
maga köré a bölcseket, hogy speciális vallási kérdésekben kikérje tanácsukat:
"Összegyűjtöttem Babilón és Borszippa bölcs polgárait, tanácsadókat: »Történjék
az ősi szokások szerint« – mondták ők nekem" – írta egy templom alapításával
kapcsolatban.
Mikor Dániel Nabukodonozor szobor-álmát megfejtette (2. fejezet), a király felkínálta
a babilóni bölcsek elöljárójának tiszte mellett a babilóni tartomány kormányzójának
posztját is. Dániel azonban az utóbbit elutasította, s azt átengedte három társának:
Hananjának, Mísáélnek és Azarjának. Ezért lehetséges az, hogy később is csak
mint "az írástudók vezetőjét" említik, s állami vezetővé is csak Bélsazár
nevezte ki őt – egyetlen napra.
Babilón végnapjai
A történeti bibliakritika egyik kedvenc csemegéje az a rész, amely az utolsó babilóni
uralkodó, Bélsazár életének utolsó napját írja le Dániel könyvében (5.
fejezet). A történet szerint a király ezer főemberével egy nagy lakomát csapott. A
tivornya kellős közepén előhozatta a korábban a jeruzsálemi Templomból elrabolt
szent edényeket, s a főemberekkel együtt azokból folytatták az ivászatot. Ekkor egy
kéz jelent meg a falon, rejtélyes jeleket írva arra, amelyeket a király írástudói
és bölcsei együttvéve sem tudtak elolvasni és megfejteni. Ekkor betoppant a királyné
és kísérete, aki felhívta Bélsazár figyelmét a "zsidó foglyok" között található
Dánielre, aki nemcsak elolvasta az írást, hanem meg is fejtette. "Mene, tekel,
ufarszin", azaz "számba vétetett, megméretett és szétosztatott" a babilóni királyság.
A történet szerint a méd csapatok Babilónt aznap éjjel elfoglalták, Bélsazárt
pedig palotájában meggyilkolták.
R. P. Dougherty 1920-ban tette közzé azokat a mezopotámiai Uruk városából származó
ékírásos táblákat, amelyek adataiból elég pontosan kirajzolódnak "Babilón végnapjai".
A dokumentumok szerint Bélsazár az utolsó babilóni király, Nabúnaid (i.e. 556–539)
fia és egyben társuralkodója volt. Nabúnaid uralkodásának utolsó tíz évében
gyakorlatilag teljesen visszavonult a közélettől és visszavonultan élt a mai Szaúd-Arábia
területén fekvő Témánban. Bár Bélsazár hivatalosan nem viselte a királyi címet
– legalábbis az eddig előkerült táblákon a "király fiának" (már sarri) szólítják
– érthető, ha a Babilónban tartózkodók, így Dániel szemszögéből nézve is az
igazi király ő volt. Egyébként a babilóni hadsereg egy részének is ő parancsolt,
ezenkívül (érdekes egybeesés a bibliai történettel!) a babilóni templomok arany- és
ezüstkészlete felett is rendelkezett. Ez a tény világossá teszi azt a bibliai
kijelentést, amely szerint Bélsazár – a falon megjelent írás megfejtése után –
Dánielt "bíborba öltöztette, aranyláncot tett a nyakába és kikiáltatta felőle,
hogy harmadikként parancsol az országban".
Nabúnaid Témánban időzése alatt a legfőbb babilóni ünnepnek számító újévi
fesztivált sem ünnepelték meg. Tudjuk azonban, hogy Nabúnaid uralkodásának 17. évében,
amely egyben Babilón bukásának éve is volt (i.e. 540/539.) a király visszatért a városba,
s rögvest nekikezdett vallási reformjai végrehajtásának. Az utódok szemében is
meglehetősen bogaras királyt egyáltalán nem érdekelte, hogy eközben a méd–perzsa
erők sorban foglalták el a Babilónnal szomszédos városokat. A király legfőbb gondja
az volt, hogy országának valamennyi városából azonnal Babilónba szállíttassa az
istenszobrokat. Nabúnaid és fia, Bélsazár Tasrítu hónap 16-án a szülővárosukban,
Harránban nagy tiszteletnek örvendő Szín holdisten ünnepét ülte.
Erről valamennyi idevágó ókori görög forrás is megemlékezik. Az i.e. V. században
élt Hérodotosz, a "történetírás atyja" – száz évvel az események után –
így tudósít a végzetes napról: "(A babilóniak) éppen ünnepet ültek, tánccal és
mulatságokkal töltötték az időt, amíg meg
nem tudták a rémítő valóságot. Így foglalták el első ízben Babilónt." Xenophón,
az i.e. IV. századi görög történetíró ezt írja Kürosz életéről szóló regényes
történeti művében: "Kürosz megtudta, hogy Babülónban ünnepet ülnek, és hogy ivással,
vigadozással töltik majd az egész éjjelt." Babilónt tehát Tasrítu 17-én vette be
az ellenség. Xenophón így ír a király aznap éjjel bekövetkezett haláláról: "Gadatasz
emberei a feltáruló kapukon betódultak a király befelé menekülő emberei után,
kardjukkal kaszabolva törtek utat a királyhoz, aki már ott állt, kezében tőrrel.
Gadatasz és Gobrüasz emberei leterítették. Elpusztultak a körülötte levők is: az
egyik megpróbált elrejtőzni, a másik menekülni, a harmadik pedig úgy védekezett,
ahogy tudott." Ez a király
csakis Bélsazár lehetett, hiszen a babilóni források szerint (ld. alább) Nabúnaid, a
tényleges uralkodó, nem sokkal a város bevétele után visszatért Babilónba.
A méd Dareiosz
Világszerte valamennyi iskolában úgy tanítják: Babilónt Kürosz perzsa király
csapatai foglalták el 539-ben. A Biblia ezzel szemben világosan állítja: Babilónt egy
bizonyos "méd Dareiosz" foglalta el, aki ráadásul megtartotta tanácsadói között
az idősödő Dánielt. S ezen a ponton a kritikusoknak majdnem igazuk van. De csak
majdnem. Ám éppen az ilyen "majdnemek" a kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak,
hogy a könyv szerzője csakis olyan személy lehetett, aki szemtanúként közelről látta
és átélte az általa leírt eseményeket.
Az úgynevezett "Nabúnaid krónikából", amely Babilón bukását
beszéli el, tudjuk, hogy a várost közvetlenül nem Kürosz, hanem egyik méd tábornoka,
Gubaru vagy Ugbaru foglalta el: "A 16. napon Ugbaru, Gutium (a bibliai Kuta, a méd királyság
központja) ország kormányzója és Kuras (a perzsa Kürosz) seregei harc nélkül
bevonultak Bábili városba. Ezután Nabúnaid, midőn visszatért Bábili városba,
foglyul esett. A hónap végéig Gutium ország pajzsai zárták körül az Észagila
(Marduk főtemploma) kapuit."
Maga a perzsa nagykirály csak három héttel a város bevétele után jelent meg Babilónban.
Ez alkalommal Gubarut kinevezte az újonnan meghódított tartomány főkormányzójának,
aki további kormányzókat jelölt ki: "Gubaru (Kürosz) tartománykormányzója,
kinevezte a tartománykormányzókat Bábili városban" – tudósít a babilóni krónika.
Gubaru neve az uruki táblákon i.e. 535–525 között mint "Babilón és az Eufráteszen
túli területek kormányzója" jelenik meg. Dániel "méd Dareioszán" minden valószínűség
szerint őt kell értenünk.
Cikkünk terjedelme nem teszi lehetővé, hogy a Dániel könyvének hitelességét bizonyító
valamennyi adatot felsoroljuk. Az ókori történelemnek nevezett kirakójáték
mozaikkockáiból így is eléggé világos kép tárul fel előttünk, amely teljességgel
alátámasztja e prófétai könyv szerzőségének és szövegének hitelességét. S ha
valaki számára e mozaikkép bizonyos pontokon még mindig túlságosan töredezett, az bízvást
reménykedhet abban, hogy az újabb felfedezések nyomán ezek a fehér foltok is el
fognak tűnni. Igazolódnak hát a Dániel által mondott, saját kinyilatkoztatására
vonatkozó szavak: "Tudakozzák majd sokan, és nagyobbá lesz a tudás."
1999. 02. 27. (III/8)
