Erősen hull a hó Donyeck megyében. Az autóutakon hamar jéggé gyűrik a vonuló páncélozott csapatszállítók, harckocsik. Nyolc órán keresztül utaztunk Kijevből, mire Kramatorszkhoz, az ukrán–orosz fronthoz értünk. A kocsi folyamatosan csúszkált a jégen. Az utolsó ötven kilométeren teljes sötétségben mentünk, csak a reflektor lámpái mutatták az út két oldalán az elmúlt év pusztítását, a golyótűz által félbetépett fákat, kiégett járműveket az árokban. Az utolsó ellenőrzőpont Kramatorszk előtt teljes sötétségben állt. Ha kísérőnk, az ukrán reguláris hadsereg kárpátaljai magyar tisztje nem tudta volna, hogy ott van, a kocsi darabokra tört volna az útra keresztben kitett beton tankcsapdákon. „Bob bácsi” azonban tudta, hogy jön a „csekkpont”, így lassított. Kísérőnknek persze van rendes neve is, de jobbnak látta, ha más néven hivatkozunk rá, mivel konkrét katonai hadműveletekben vesz részt. Még a Krím félsziget orosz megszállásakor ismerkedtünk össze.
Szóval, Bob bácsi lassított, egy pillanatra teljes sötétségben álltunk, amikor felkapcsolódott két páncélozott csapatszállító reflektora. A páncélosok tetejéről 50 kaliberes géppuskák csöve fordult az autónk felé, tíz terepszínű ruhás kommandós pedig már körbe is zárta a kocsit.
A kommandósok vezetője, egy vörös hajú, vörös szakállú és angolul tűrhetően beszélő fiatalember a „saját biztonságunk érdekében” beültetett egy páncélozott furgonba, így vittek el a Hotel Kramatorszkhoz.
2015. 02. 13. (XIX/7)
