hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A holtaknak vetett kenyér

2014. 06. 28.
A magyar olvasóközönség előtt eddig talán ismeretlen volt Bogdan Wojdowski neve. A zsidó származású lengyel szerző 1971-ben írta meg a A holtaknak vetett kenyér című regényét, melyet a holokausztirodalom egyik legjelentősebb műveként tartanak számon. A könyv az idei XXI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg a Park Kiadó gondozásában, és a  varsói gettó minden képzeletet felülmúló borzalmait tárja elénk.

A varsói gettó mindennapjairól szóló, erősen dokumentarista szöveg a földi pokolba kalauzolja olvasóit, főhőse a tizenkét éves Dawid Fremde, Jakob Fremde kárpitos fia. Nem véletlen a névválasztás, a „Fremde” szó németül idegent jelent. A szegény ortodox család hétköznapjainak ábrázolása önéletrajzi elemeket is tartalmaz. Wojdowski a füstté lett hozzátartozóit éleszti újra könyve lapjain, amikor anya, apa, nagyapa szavait, gesztusait, hajuk, szemük színét, hangjukat idézi fel több mint húsz év távlatából. Fül- és szemtanúi leszünk többek között jiddis imádságoknak, tóraolvasásnak és annak a felejthetetlen purimi ünnepségnek, a hajdani zsidó iskola színpadán, ahol Dawid Eszter királynőt alakítja, aki megmenti a népét a gonosz Hámán ármánykodásától.
Wojdowski tudatosan nyúl vissza az ősi történethez. Népét, barátait, közvetlen szomszédait, ismerőseit a varsói gettóban a pusztulástól alteregójának, Dawidnak nem sikerült ugyan megmentenie, de emléküket, egyéni sorstragédiájukat mindvégig megőrizte, hogy évekkel később életre keltse és tudtára adja az utókornak, hogyan ölték meg zsidók ezreit Euró­pa legnagyobb gettójában. Az erőteljes biblikus motívumokkal és szimbó­lumokkal dolgozó mű szent szövegek atmoszféráját teremti meg, így lesz a regényből kaddis azokért a csonttá fogyott, tífuszos, vérbefagyott, összegyötört holtakért, akik felett „patkányok és tetvek mondtak gyászimát”.
Wojdowski műve egy hiteles tanú vallomása a „halál árnyékának völgyéből”. A történet 1940 őszén indul, amikor a németek lezárják a gettót, és 1942 nyarán végződik a Reinhardt-akcióval (1942 júliusában Heinrich Himmler megbízta a Lubliniç SS és rendőrfőnököt, Odilo Globocnikot, hogy a német megszállás és irányítás alatt működő Lengyelországban tartózkodó zsidókat írja össze. Az akció a nevét Fritz Reinhardtról, a birodalmi pénzügyminisztérium államtitkáráról kapta. A cél az volt, hogy az összeírt zsidókat később egy helyre, eredetileg Madagaszkár szigetére – ez később keletebbre, szovjet területre módosult – telepítsék). „Elevenen befalaz­tak minket” – sírt anya, és apa kia­bált.
A holtaknak vetett kenyér nehéz olvasmány. Megvisel. Súlyos, brutális, igaz szöveg. Ha a késői olvasó figyelmesen megnézi azokat a fakó filmkockákat, amelyek a varsói gettó egy-egy pillanatát rögzítették, riadt embereket lát. Állandóan mozgásban vannak, sietnek, akár a közelgő vadászat elől menekülő állatok. Asszonyok, férfiak, öregek és babakocsik rohannak el szemeink előtt. Nem tudjuk a nevüket és nem ismerjük történetüket. Itt még élnek. Wojdowski azonban elmondja nekünk mindazt, amiről ezek a felvételek nem beszélnek.

Lejbus és Juda Papierny fényképe

Lejbus kicsi volt és gyenge. A bérház udvarán egy darabig ott élt Mordecháj, a kocsis és lova. A kisfiú nagyon szerette az állatot, mindig körülötte lábatlankodott. Lejbus nem tudta, mi az a rét. Nem tudta, mi az a fenyőfa. Nem tudta, mi az a tehén. Hiába kérdezte tőle Dawid, hiába próbált neki mesélni arról, amikor még nem volt gettó. A Lejbus színtelen világában éhség, romos házak, szürkeség uralkodott. Jóval később Lejbus tífuszt kapott, a betegséget nehezen, de kiheverte, és újra ott állt az akkora már üres istállóban. A lovat leölték és feldarabolták az éhezők. „Lovacska, lovacska – suttogta az üres istállóban. – Csillagos pacikám, adok neked cukrot. Adok neked rétet. Adok neked palotát. Adok én mindent. Nyitva volt az ajtó, látszott, hogy Lejbus sokáig áll ott, homlokát az üres jászolra támasztva.” A gyenge kisfiú kezéből kitépték az ételt. Később anyja holtteste mellett fekszik csendesen. Piszkos arcán türelmes, bánatos mosoly. Szótlanul nézte nagy fekete szemével a járókelőket, még a kezét sem nyújtotta ki. Éjszaka kiabálni próbált halkan a zárt kapu előtt, de akkor senki sem jött ki hozzá. Reggelre megérkezett a gettó hullaeltakarító osztaga. Mikor Fajga tetemét a kocsira dobták, Lejbuska utolsó erejét összeszedte, felmászott mellé a holtak közé, és azt suttogta: »Vigyetek el innen. Én is…«.” A szöveg még egyszer megemlíti a gyermeket. A téli, romos házak között hideg szél söpör. Befúj a betört üvegablakokon át az üres lakásokba. Papírok röppennek ki a nyitott ajtókon, ablakokon a lépcsőre: „Huss, már söpört is végig a városon a mosolygós Lejbus, Fajga ölében ülve, kis zászlóval a kezében, meg sem állt a Vaskapu térig, ott belefagyott a sárba az ünnepi fénykép.”
Van még egy fénykép és még egy történet. A zsidó gettórendőrt Grandi grófként emlegették. Édesapja, Juda Papierny szűcs egyik lábát elvesztette. Egy rozzant karosszékből eszkábáltak neki tolókocsit. Miután fia belépett a gettórendőrségbe, számára nem létezett többé. A gettót 1942-ben a nácik elkezdték kiüríteni. A Véreskezűként emlegetett szadista csendőrparancsnok és társa, kit Veszett Kutyának neveztek, saját maguk kísérik be Grandi grófot abba a bérházba, ahol édesapjával élt. „Amikor összegyűltek a csendőrök az udvaron, megpillantották a szűcsöt. Szürke pokróc takarta a térdét, a mankót a karfához támasztották. Grandi gróf tanácstalanul próbálta valahogy eltakarni magával azt a fotelt, és a tábori csendőrre nézett. Du, Lumpenhund. Vater?  Das macht nichts. Ein Schuss, ein Mensch es ist aus mit ihm. „Te rohadt disznó. Az apád? Nem tesz semmit. Egy lövés, egy ember, már vége is. Szólt a Véreskezű és vállon veregette az összegörnyedő Grandi grófot. Felé nyújtotta a géppisztolyt.
Akkor az idős szűcs odaszólt a fiának: Tedd meg Loniek, amit ez a kutya parancsol. Sokáig kell még itt ülnöm, és várnom? Már hasogat a térdem!”
A gettórendőrt végül édesapja szeme láttára lelőtte a Véreskezű. „Mikor a hulla az öregember elé zuhant, az lehajtotta a fejét, erősen kapaszkodott a karfába és szipogott. Az én vérem” – mondta. Ezek voltak az utolsó szavai. A Veszett Kutya kiürítette tárát, az udvar közepén hagyta a szűcsöt.
A fölpuffadt hulla még egy héttel később is ott volt abban a fotelban. A regény vége felé Dawid egy padláson bujkálva találja meg azt a sárgult fotót, mely Juda Papierny szűcsöt ábrázolja életerősen, egészségesen.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!