Milyen politikai folyamatok vezettek ahhoz a képtelen helyzethez, hogy az 1949-ben szétszakított Németország állampolgárai nem saját hazájukban, hanem történetesen a Balaton partján tudtak ideális körülmények között találkozni egymással?
– Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin, bár két külön világhoz tartozott, az átkelőhelyek révén folyamatos kapcsolattartást tett lehetővé a szétválasztott családok számára. A berlini fal 1961-es felépítésére azért volt szükség, mert az NDK és az NSZK életszínvonalbeli eltérése egyre ordítóbbá vált, és a tömeges átáramlásnak csak egy ilyen drasztikus lépéssel tudtak véget vetni a kommunisták. 1962-től tehát a fallal szétszakított német családoknak, barátoknak új helyszínt kellett találniuk a találkozásra, mivel hosszú évekig még rokonlátogatóba sem lehetett átmenni egymáshoz. Ez a hely lett a Balaton. A kádári gulyáskommunizmus életszínvonal-politikája: a háztájizás, a maszekolás, a fusizás, a „cimmer ferizés” nyomán ugyanis olyan gazdasági helyzet alakult ki, amelyben a Balaton környékén a nyugatiak számára is megfelelő színvonalúvá vált az ellátás, mondjuk egy bolgár vagy román tengerparthoz képest. Ráadásul Magyarország közvetlenül határos Ausztriával és Csehszlovákiával, így mindkét „féle” német állampolgár saját baráti országain keresztül tudta megközelíteni a helyszínt.
Mi kellett ahhoz, hogy egy Magyarországra látogató NDK-s felkeltse a Stasi érdeklődését?
– Az NDK-ban mindenkinek, aki állami vezetőszervnél, minisztériumban, a rendőrségnél vagy a Stasinál dolgozott, sőt még a különféle gyártási technológiák, egyetemi, laboratóriumi, üzemi kísérletek titokgazdáinak is, szigorúan tilos volt nyugati személyekkel kapcsolatot tartani, vagy bármiféle nyugati rokoni szálat ápolni, nyaralások során nyugatiakkal akár csak szóba is állni. Ha felmerült a gyanú, hogy valaki mégiscsak megpróbálja, akkor a Stasitól azonnal ment a kérés az operatív csoporthoz: XY jön Magyarországra, figyeljétek meg, NSZK-s rokona kért-e beutazási engedélyt, vagy belépett-e Magyarországra, mikor, hol stb. Erre volt hazánkban a Külföldieket Ellenőrző Osztály (KEOKH) – amely pontosan ott működött, ahol ma az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltára –, és ők minden nyugati állampolgárról tudtak, aki átlépte a magyar határt. Képzelheti, hogy mekkora munka volt ezt nyilvántartani azokkal a kezdetleges módszerekkel.
Mekkora létszámú operatív egysége dolgozott a Stasinak állandó jelleggel Magyarországon?
– A nyomokat összerakva az tűnik valószínűnek, hogy ’64-től ’89-ig folyamatosan bővült a létszám, az utolsó időszakban már négy-hat ember. Budapesten egész évben volt munkatársuk, és a fővárosi főnök volt a magyar egység parancsnoka. Volt, aki a családját is hozta; vagy a saját felesége volt a titkárnője. Nyáron aztán megugrott a létszám, és Berlinből áthelyeztek főállásúakat, akik a Balaton egyes régióit látták el. Volt egy főhadiszállás Siófokon, Balatonfüreden vagy Veszprémben és Keszthelyen vagy Hévízen. Az operatív csoport a magyar elhárítással a külső ellenségeket megfigyelő, azon belül pedig az idegenforgalom ellenőrzésére szolgáló osztályon keresztül tartott kapcsolatot. Magyar állampolgárokat nem foglalkoztattak, de rengeteg besúgójuk volt a hazánkban élő NDK-s állampolgárok közül, akik a tanulmányaik után általában ide házasodtak. Voltak főállású ügynökeik az idegenforgalomban, akik egész évben utaztak mint idegenvezetők vagy utaskísérők, és persze számtalan nem hivatalos munkatárs is.
Konkrétan hogyan dolgoztak a Stasi balatoni ügynökei? Fecskében, Surda sapkában, egy lángossal a kezükben próbáltak meg belehallgatni beszélgetésekbe, beletúrni táskákba, vagy azért ennél bonyolultabb volt a valóság?
– A legtöbb célszemély kempingezett, mert az volt olcsó, és egy fix összegből kellett gazdálkodniuk. Amikor otthon kikérték az utazási engedélyt Magyarországra, abban benne volt a kiutazás pontos időpontja és helye. Figyeltették, hogy az illető mikor hagyja el az NDK-t, és a határátkelőhely jelzett a Stasinak Berlinbe, Berlin pedig Budapestnek, Budapest Siófoknak: „Günter vagy Inge átlépett a határon”. Riasztották a besúgót, hogy mikorra várható az érkezésük, és tudták konkrétan, hogy mondjuk Fonyód-Alsóbélatelep, Napsugár Kemping. A kemping portásnője például tizenöt éven keresztül adta az információkat. Leírja, ki melyik szobában kivel lakik: magyar olasszal vagy NSZK-s NDK-ssal. Ha megvolt a füles, akkor például a Stasi főállású idegenvezetőként Magyarországon dolgozó embere – akinek a felesége is ügynök volt, és egész évben a munkáltatójuk költségén nyaraltak – bejelentkezett a kempingbe és rendszám vagy fénykép alapján nekilátott a munkaterv kivitelezésének: „Ó, helló, idesátrazhatunk mellétek? Te, elfogyott a kávém, adj már kölcsön,” satöbbi. De a csúcs, amikor a Stasi-tiszt odaadja a nyugatnémet „tiltott” újságot a keletnémet célszemélynek, hogy olvassa el, és aztán leírja a jelentésben, hogy még a feleség is elolvasta, és megkérdezték, hogy nincs-e több példány belőle. Ha a turista nem kempingbe, hanem konkrét szálláscímre ment, akkor az ügynökök szépen odamentek egy nappal előbb, és megpróbálták kivenni a szomszéd szobát vagy a szemközti házat, ahonnan az erkélyes szobából kitűnő rálátás nyílt az udvarra.
És a jelentésekből mik derülnek ki: összeesküvés-elméleteket írtak le, vagy – németek lévén – minden apró részletre kiterjedt a figyelmük?
– A Stasi hihetetlenül paranoiás és precíz volt. Ha a megfigyelt személy véletlenül összeismerkedett egy családdal, vagy találkozott egy nyugatnémet rokonával, és délután a lakóautóban lehúzott függönyök mögött sziesztáztak, akkor a jelentésben az állt, hogy valószínűleg kémüzeneteket közvetítettek. Vagy vegyük a másik alapesetet, amikor NDK-s lányok jöttek össze NSZK-s fiúkkal, ami elég gyakori volt, hiszen előbbieknek nem volt elég pénzük, utóbbiak pedig tudták, hogy szállásért vagy étkezésért cserébe sok mindenre hajlandóak az amúgy is szabadosabb szocialista nevelésben részesült hajadonok. Megérkeztek vonattal Budapestig, a Margitszigeten hálózsákban aludtak a szabad ég alatt, aztán stoppal lementek a Balatonra. Ha megismerkedtek NSZK-s fiúkkal, akkor a Stasi rögtön azt feltételezte, hogy illegálisan akarják majd elhagyni Magyarországot Ausztria felé. Kapásból kriminalizáltak mindent, és arra gyanakodtak, hogy honfitársuk az NDK iparfejlesztési eredményeit adja át éppen, vagy tiltott irodalmat terjeszt. De rengeteg olyan jelentés is van, amelyben csak az szerepel – méghozzá percre pontosan –, hogy: a család reggelizik, a család elindul a strandra, a gyerekek a vízben pancsolnak, a család ebédel satöbbi.
A keletnémet turisták egyáltalán nem gyanakodtak, hogy a baráti Magyarországon is célszeméllyé válhatnak?
– Gondoljon bele, hogy elmegy a barnaszénfűtés miatt mindenhol szürke országából egy olyan külföldi tó partjára, ahol egész nyáron vadul süt a nap, mindenhol gyönyörű muskátlik virítanak, patakokban folyik az őszibarack és a dinnye, olcsó a sör és a lángos. Ahhoz képest, ahonnan jön, itt nyugati gazdagság van és egy nagyobb szabadság érzete. Minden honfitárs szinte barát. Miért fogna gyanút bárki is, hogy strandolás közben is árgus szemekkel figyeli a Stasi? Az a levéltáros hölgy, aki nekem Berlinben összekészítette az anyagokat, mint egykori NDK-s, rengeteget járt a Balatonra nyaralni. Elismerte, hogy soha még csak meg sem fordult a fejében, hogy ott ólálkodik körülötte a titkosszolgálat. Őszintén megdöbbent azon, amit a levéltárban feltártunk. Kizárólag azok tudták, mi zajlik a Balatonon, akik maguk is a rendőrségnél, néphadseregnél vagy a Stasinál dolgoztak. Róluk nem egy olyan jelentés van, amely arra utal, hogy próbálták kijátszani a besúgókat.
Nyomon követhető, hogy mi történt azokkal, akiknek a balatoni kalandjairól jelentett a Stasi? Esetleg börtönbüntetés is kikerekedett némelyikből?
– Ilyet nem találtam a levéltári kutatásaim során. A legtöbb esetben tiltott határátlépés miatt már Magyarországon elfogja a határőrség az illetőt, vizsgálati fogságba kerül az adott megyeszékhelyen, majd Budapestre szállítják, harminc nap alatt lefolytatják az eljárást, és utána az összes iratot átadják az NDK állambiztonsági képviselőinek. Innen vagy menetrend szerinti repülőgépjárattal, vagy ’89 nyarán már különgéppel vittek mindenkit Kelet-Berlinbe, ahol szintén vizsgálati fogságba kerültek, és elkezdődik az a nagyon kemény tortúra, amit a Mások élete, vagy a Mi vagyunk a nép című filmekben láthattunk.
Számtalan dráma nyomon követhető azonban a jelentésekből, anélkül, hogy konkrétan lecsaptak volna a célszemélyekre. Az egyik ilyen történet, amitől ma is kiráz a hideg, egy NDK-s orvos házaspár esete, akik ’61 júliusában az NSZK-ban voltak szakmai kongresszuson, amikor meghallották, hogy épül a berlini fal. A feleség hazaszaladt a kisfiukért, de visszamenni már nem tudott. A következő találkozásuk 1965-ben volt Siófokon, egy szállodában, amit levelek útján, titokban szerveztek meg. Ám a magyar elhárítás felfedezte, és egy hazánkban élő német ügynök – aki „Ilonka” fedőnéven dolgozott Siófokon mint idegenvezető – jelentett a történtekről a tartótisztjének, így jutott el a magyar állambiztonságtól az infó a Stasi siófoki képviselőjéhez. De jelentett róluk a hotelportás is, akinek az asszisztálásával lehallgatóberendezést szereltek a házaspár hotelszobájába. Ott többek között arról beszélnek, hogy a férj kicsempészi őket az autójában, ám erről szerencséjükre végül letettek. Ennek ellenére az apu kocsiját az utolsó szögig szétszedik a határon. Miután a nő hazautazik a gyerekkel, négy orvos kollégája dolgozik rá a Stasinak, plusz még két szomszéd is figyeli őket a lépcsőházukban. Folyamatosan leveleznek a férjével, amit innentől kezdve nagyon aktívan ellenőriznek a szolgálatok. Még kétszer találkoznak a Balatonnál, de a harmadiknál apu kimenti magát, és ebből anyu rájön, hogy valószínűleg az NSZK-ban már új családja van a férjének. Pedig ő hosszú évekig éppen azért nem építette az orvosi karrierjét, hogy valamikor csak sikerül majd átjutnia hozzá. Belebetegszik a hírbe, és nem sokkal később meg is hal.
Mikortól kezdve látszik, hogy a rendszerváltás menthetetlenül elmossa a magyar és a keletnémet titkosszolgálatok gyümölcsöző kapcsolatát?
– A szovjet rendszer megingásával párhuzamosan erősödött a Stasi paranoiája, így a nyolcvanas évek elejétől olykor napi harminc-negyven „megrendelést” is benyújtottak a magyar kollégáknak, akiknek addigra már minden idejét a demokratikus ellenzék kötötte le. Egy idő után elegük lett, és – a Stasi magyarországi csoportvezetőjéhez is eljutott belső levelezés szerint – egyszerűen minimalizálták az információszolgáltatást. Saját magyarországi ügynökeiket persze továbbra is mozgatták a németek. Egyikük egy Pécsett fogorvosnak tanult NDK-s nő volt, aki magyar férfihez ment feleségül, és Beremenden telepedett le. A határőrségnek többször tolmácsolt, aztán később megkereste a titkosszolgálat, hogy jelentse, ha gyanús dolgokat tapasztal a határszakaszon. Gyerekei születnek, praktizál, és közben folyamatosan jelent. Mikor elválik és az osztrák határ melletti Zsirára költözik, egyik beszámolójában, úgy ’88 nyarának végén megemlíti, hogy a falubeliek szerint le fogják bontani a vasfüggönyt, és bár ennek nyomait nem látni, bizonyos őrbódék eltűntek a határsávról. Tőle hallja először a Stasi, hogy valami készül az osztrák–magyar határon. A többit tudjuk: páneurópai piknik, szeptemberi határnyitás, a berlini fal leomlása… Mikor Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot, még Budapesten vannak a főállású ügynökeik, hogy előkészítsék a munkaterveket többek között a ’90-es balatoni vakációra.
2010. 07. 30. (XIV/30)
