hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Időzített botrányok
A dramaturgia ismert, de a valóság nem

2008. 02. 20.
Néhány nappal ezelőtt, egészen pontosan pár nappal a tb-törvény parlamenti újraszavazása előtt az egyik televízióban elváltoztatott hangú fantomemberek arról nyilatkoztak, hogy immáron egy évvel ezelőtt csalás történt az SZDSZ elnökválasztó küldöttgyűlésén, hiszen néhány nem hivatalos küldött úgy szavazott, mintha küldött lett volna, s ezzel Kóka Jánost segítették az elnöki székbe.

A hírt – ízlés és politikai érdek szerint – hol kérdőjellel („Csalás az SZDSZ
küldöttgyűlésén?”), hol pedig kérdőjel nélkül („Csalás az SZDSZ
küldöttgyűlésén”) közölték le a különböző hírportálok. Az SZDSZ vezetői
természetesen annak rendje és módja szerint megfenyegették a Hír Tv műsorának
készítőit, hogy bíróság előtt felelnek majd a rágalomért.

Nem nehéz megjósolni, hogy minden a megszokott koreográfia szerint történik majd
ebben az ügyben is. A jól ismert forgatókönyv a következő: valakik feldobnak egy
ügyet, amely igaznak látszik, helyet követelve maguknak ezzel a hírcsatornákon
és a hírrovatokban. A megvádolt politikusok elszántan tagadnak, vagy egyszerűen
nem vesznek tudomást a vádakról. Néhány napig (esetleg hétig) helyet kap az ügy
a nyilvánosságban, majd utána – ahogy máskor is – ejtik a témát. Anélkül hogy
bármilyen tanulsága lenne, és bármilyen következtetést vonhatnánk le belőle.

Mert természetesen látnunk kell, hogy itt színtisztán időzített botrányokról van
szó. Érdemes lenne alaposan megvitatni ezt a koreográfiát egyszer, már csak a
demokratikus politikai közösség tisztánlátásának erősítése végett is. A
mechanizmus működését a következőképpen írhatjuk le: van egy nagypolitikai
esemény, amely sorsdöntőnek is mondható. Esetünkben ez a tb-törvényről szóló
megismételt parlamenti szavazás. Ez február 11-én megtörtént. Előtte néhány
nappal valakik bedobják a nyilvánosság csatornáiba az SZDSZ küldöttgyűlésén egy
évvel ezelőtt elkövetett állítólagos csalás ügyét. Az „árukapcsolás” annyira
ordító, hogy a vak is láthatja.

Valakik azt szeretnék elérni, hogy az SZDSZ-t és az MSZP-t szembefordítsák
egymással. A törekvés persze roppant átlátszó, csakhogy nyilvánvalóan a
botrányok kirobbantóit sem ejtették a fejük lágyára, tehát ezzel ők is tisztában
vannak. Nem is akarják igaznak beállítani a vádjaikat. Kutassunk csak az
emlékezetünkben! 1997 elején (néhány hónappal a Tocsik-ügy kirobbantása után)
valakik egy MSZP-nek tulajdonított álfogalmazványt tettek közzé egy akkor még
létező jobboldali napilapban. A fogalmazványt hivatalos MSZP-iratnak kívánták
beállítani, holott szimpla hamisítvány volt (történetesen jómagam bizonyítottam
ezt be akkoriban). Jó néhány évvel később egy ál-Teller-levél jelent meg a
Népszabadságban, amelyről az első pillanatban látszott, hogy hamisítvány, mégis
sokan fel-ültek neki. De gondolhatunk arra is, hogy az ominózus Zuschlag-ügy
kirobbantása sem pusztán annyi, hogy egyszer csak kiderül: fiatal szocialista
politikusok (a gyanú szerint) dézsmálják az ilyen-olyan pénzeket. Weiszenberger
László ügyében sem lehet nem figyelembe venni, hogy néhány évvel korábbi
történeteket dobnak be valakik a köztudatba.

A mechanizmus tehát unalomig ismert. A legújabb botrány kirobbantása jellegében
éppen olyan, mint a korábbiak: nem tudható pontosan, kik megvádolnak valakit
valamivel. Történetesen az SZDSZ-t (mint pártot) azzal, hogy egy évvel korábban
csalt. Ép érzékű politikai közösségben és nem elcsigázott nyilvánosságban az
első kérdés ilyenkor a műsor riporteréhez szólna. Milyen szakmai etika nevében
nem hangzik el a műsorban az a kérdés, hogy az ominózus informátorok miért éppen
most állnak elő a csalás vádjával? Holott a tárgyszerűség elemi feltétele volna
ennek a kérdésnek a feltétele. Ezen a kérdésen áll vagy bukik ugyanis magának a
riportnak a hitelessége. Ha elhangzana, lehetne vitát nyitni a továbbiakról.
Mivel azonban a kérdés nem hangzik el, a vád szimpla hamisításnak látszik. S a
néző nem tudja elhessegetni magától a gyanút, hogy itt semmi másról nincs szó,
mint arról, hogy – rendkívül olcsó eszközök felhasználásával – befolyásolják a
parlamenti végszavazás kimenetelét.

De a dolog még ennél is bonyolultabb és ennél is pikánsabb. Ugyanis az időzített
botrányokban épp az az érdekes és elemzésre méltó, hogy soha nem egyértelmű, a
botrányok kirobbantói melyik oldalon állnak. Csintalan Sándor megverése után
bejelentkezett a nyilvánosságban egy addig nem létező szervezet, és magára
vállalta a bűneset elkövetését. Újabban magukra vállalták az MSZP-s képviselők
házai elleni Molotov-koktélos támadásokat is. Mindezekből az elsődleges
jellemzőkből (s a szervezet nevéből) roppant könnyű lenne arra a következtetésre
jutni, hogy itt csakis a szélsőjobb lehet az elkövető, de azért nem ártana az
óvatosság ebben az ügyben.

Legyünk szerényebbek, és mondjuk azt, hogy fogalmunk sincs, kik az elkövetők. A
magányos gerilláktól a lelkileg sérült embereken keresztül a legvaskosabb
politikai irányzatokig terjedhet a skála. Mindegyik oldal és mindegyik
ellenkezője is lehet gyanús, s talán éppen akkor járunk a legközelebb az
igazsághoz, ha ezt konstatáljuk. A nemzetközi botrányirodalom pontosan ismeri
ezt a jelenséget. Magyarországon azonban ez még gyerekcipőben jár, s emiatt
egy-egy kolosszális botrány értelmezése is klisék szerint történik, illetve –
rövid idő után – hal el.

A mostani esetnek éppen az lehetne a tanulsága, hogy fontos nagypolitikai
döntések előtt szinte törvényszerűen előkerülnek valamilyen papírok, valamilyen
csalások, vélt vagy valós manipulációk. Ez, ha másra nem is, arra mindenképpen
utal, hogy valahol, valamilyen szervezett formában nyilvántartások vannak a
politikailag felhasználható ügyekről. Kinek akart azonban ártani a Hír TV
riportjában megszólaló néhány névtelen és arctalan nyilatkozó? Kóka Jánosnak? Az
SZDSZ-nek? A koalíciónak? Vagy – horribile dictu – Fodor Gábornak, aki
nemrégiben megpendítette, hogy legközelebb is indulna az elnöki posztért, a
népszavazás után pedig akár kormányátalakítást is el tudna képzelni? S
legfőképpen: kik lehetnek az ismeretlen nyilatkozók? Hogyan és miért tartották
magukban az információkat? S miért most fedik fel az általuk tapasztaltakat?
Miért nem január 9-én, s miért nem február 22-én? Miért éppen február 11-e
előestéjén? S miről (kiről) akarják elterelni a figyelmet? Egyáltalán:
figyelemelterelésről van-e szó? S ezek a kérdések – másokkal egyetemben – miért
nem hangoznak el a riportban?

Félő, hogy e kérdéseket a továbbiakban sem teszik fel, holott a hazai
botrányokból csak akkor tanulhatunk valaha is, ha először rákérdezünk a
botránycsinálás mechanizmusára. A dramaturgia túl jól ismert, ezzel szemben a
demokratikus közösség viszonya mindehhez alig. S még valamit. Vannak ügyek,
amelyekben nem elég a határozott cáfolat. Nem elég az, ha Kóka és párttársai
cáfolnak. Itt bizony a riportkészítés elemi szabályairól, végső soron az
újságírásról, annak etikájáról és társadalmi nyilvánosságáról van szó. Kockáról
kockára kellene kielemezni tehát az adott műsort, s kockáról kockára tanítani
mindenütt. S minden más hasonló adást, ügyet is. Az időzített botrányok
megismerése a legmélyebb közügyek egyike.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!