A múlt egyik villamosa. Átgördült az új évezredbe Fotó: Somorjai
Eszembe jut, hányszor jártam errefelé fél évszázadnál is több idő óta, hányszor
utaztam ezen a járaton, különösen ilyentájt, gesztenyeérés idején, vasárnap délutánonként
a Farkasrétre, milyen régóta ismerem ezt a vonalat. Elönt valami különös érzés;
olyasmi, amit egy birtokos érezhet ősi kastélyával dicsekvőn.
Ülök a csővázas, m?bőr huzatú ülésen, és felrémlenek azok a régi kocsik, a
lakkosan fénylő lécpadok sárga-barna csíkozása, a fakeretes ablakok, a díszes öntöttvas
pillérek a tető alatt meg a szerelvény mennyezetén görgőkön végigfutó bőrszíj,
amit az indulást jelezve megrántott a kalauz. A kalauz! Délidőben, nyáron az üresen
döcögő villamoskocsiban bóbiskoló kalauz, vagy a zsúfoltságban ügyesen furakodó,
a tömegben mindenkihez időben eljutó, a le- és felszállókat figyelő, a jegyeket árusító,
kezelő, a végállomásokon az áramszedőket kötéllel a menetiránt átbillentő
kalauz.
"Kérem a jegyeket! A jegyeket kérem! Kérem kezelésre
" A régi járatok! A régi,
nagy múltú 6-os a Körúton. A mindig zsúfolt hatos; fürtökben lógtak lépcsőin az
emberek, tele volt a kocsi, tele a peron, szorongtak a lépcsőn kapaszkodva, egymást
taszigálva, egymást markolva az utasok, nem volt már egy talpalatnyi hely sem, mégis
felfértek mindig újabbak és újabbak, hiába füttyögött a rendőr, hogy "leszállni,
leszállni onnan, azt akarja, hogy lesodorják az autók?!
" – A lépcsők mindig
tele voltak.
A 6-os megvan, de hol a 10-es? Ott zötyögött végig a szűk Király utcán, az is régi
ismerősöm, meg a 46-os is! A negyvenhatos a Keletitől ment a Nyugatiig. ("Negyvenhatos
sárga villamoson kalauz az anyósom" – szólt a hajdani, pesti sláger.) A Baross tér
sarkán, a volt Meinl-bolt elől, a Bethlen Gábor utcából indult. Ügyesen szelte át a
várost pályaudvartól pályaudvarig. Tele volt átutazó vidékiekkel, az ülések között
bőröndök, batyuk, vesszőfonatú kofferok; a 46-os híres volt országszerte. Aztán
ott volt a 75-ös, ez a modernnek számító, középajtós, félköríves homlokzatú, kétkocsis
szerelvény. Ez is a Keletitől indult, végigment a Rákóczi úton, az Erzsébet hídon
Budára; a mai Apor Vilmos téren volt a végállomása. Átszállhattunk róla az
59-esre.
Az 56-os még létezik, Hűvösvölgybe jártunk vele, ahogy most is.
Az egykori végállomása helyett mostanra újat építettek, de a járat utolsó szakaszán
a völgyben futó sínpár a múltat idézi.
Száz esztendőnél is vénebb már a budapesti villamos.
Ez igen, ez már kor, tiszteletre méltó! Három-négy generáció: dédapáink, nagyapáink,
apáink villamosa is ez; micsoda régi holmi!
Gyerekkoromban, ha a nyári vakációról jövet a vonat átcsattogott velünk a dunántúli
tájakról az Összekötő-híd vaslemezei felett, s azután a Duna partján nemsokára
megláttuk az első villamoskocsit, megdobbant a szívünk; megérkeztünk, itt vagyunk
Budapesten. A sárga szerelvények csengős-zörömbölős-vinnyogó hangja, a kanyarokban
a kerekek fémes sikolya a vaspályán, mint valami felerősített köszörűzaj,
egyszeriben az otthonosság érzetével töltött el: ez már a főváros, ez már város,
nem vidék!
Sokáig azt hittem, csakis itt, ebben a metropolisban létezik villamos e hazában, így hát
mélységesen csalódtam, amikor a negyvenes évek elején Pécsre érve a pályaudvar előtt
megláttam az ottani zöld szerelvényeket. Sín, áramszedő, vezeték az úttest fölött:
semmi kétség, ha más szín? is, de Pécsett is van villamos! Hiszen jártam másfelé
is, Győrben, Sopronban, de mindenütt csak kávébarna Mávaut buszokat láttam a városi
forgalomban, úgy véltem, vidéken nem is lehet más, a villamos, az Budapesté.
De ez az évszázados valóban csak a székesfővárosé.
Emlékszem a nyitott peronokra, a lépcsők felett az ügyes rácsra, amit csak ritkán zárt
fel a kalauz, az utasok legalábbis soha, leeresztve hagyták, ezért aztán könnyen
lehetett fel- vagy leugrálni, például kanyarokban, noha a menet közbeni ugrálás nem
volt veszélytelen. Elég volt egy roszszul kiszámított mozdulat, s máris a kerekek alá
kerülhetett az ember. Mégis sokan csinálták. Még a megállók előtt landoltak,
amikor már lassított a szerelvény. Ma már nem lehet ugrálni, a megindult villamost
sem lehet futással, ügyes felugrással elérni, az ajtókat automata rendszer zárja.
Mint ahogy "tujázni" sem lehet, vagyis az utolsó kocsi hátsó ütközőjén utazni,
a kikapcsolt pótkocsi-vezeték vastag gumicsövébe kapaszkodva. Iskolatáskás gyerkőcök,
kötényes inasok, ágrólszakadtak kedvenc – kényszer? – utazási módja volt ez;
indulás után lehetett bravúros gyorsasággal, fél fenékkel az ütközőre huppanni, s
meghúzódni ott a következő megállóig, mert ha a kalauz észrevette a potyázót,
lecsöngette a kocsit, vagy a peronablakon alattomban kihajolva lekapta – mondjuk – a
diák sapkáját, az ilyet pedig nem volt tanácsos megvárni. Mindemellett víg utazások
estek a tuján, ingyenes, izgalmas utazások.
A jegyek! A jegyek is eszembe jutnak, a szakaszjegyek meg az átszállók. Emlékszem,
volt kisszakasz is, perselybe kellett bedobni az árát; a vezérkocsi első felében
lehetett, már nem is tudom, hány megállót villamosozni, ha felszálláskor pénzt
dobtunk a lépcső mellé szerelt fémdobozba. A jegyek formája is változott az évtizedek
alatt, s persze a tarifa is. Ha az átszállóra gondolok, a hetvenfilléres jut eszembe.
A város vázlatos térképét nyomtatták a jegyre a vonalak feltüntetésével, ezeket a
pontokat csippentette ki lyukasztójával a kalauz; egy órán belül legfeljebb négyszer
lehetett átszállni, csupán egy Duna-hidat érinteni, s a legrövidebb úton kellett a célhoz
érni.
A háborús években színes jegyeket is nyomtak, már meg nem mondanám, miért, csupán
egy akkori viccre futja emlékezetemből. Felszáll egy részeg ember a 6-osra, odadülöngél
a kalauzhoz, és azt mondja: – Kérek egy átszállót! – Pirosat vagy fehéret? – kérdi
gépiesen a kalauz. Mire az illető felderülve: – Kadarkát, persze kadarkát
kevés
szódával!
A pesti villamos! A fővárosi villamos! Idegen országokban járva sokfélét láttam már,
halk suhanású, elegáns, pompás szerelvényeket. De a villamos – vagy ahogy régen
mondtuk: a "villanyos" – nekem mindig csak ez. A székesfővárosi.
Suhan velem az 59-es az őszben. Nyílik-csukódik az ajtaja, automata vezérli a megállókban.
Hangszóróból halljuk az utcaneveket. A hang személytelen. Nincs kalauz sem, mindenki
maga kezeli a jegyét a gépi lyukasztóval. Zárt kocsik, biztonság. Nincs felelőtlen
le- és felugrálás, nincs tujázás
De az őszi gyenge fényben mégis azokat a régi kocsikat vélem látni, amint
kapaszkodnak felfelé a hegyi úton.
***
2000. 11. 04. (IV/45)
