A téma az utcán hever Fotó: Maklári Péter
"Tud magyarul?" – kérdezem, amikor kijön a járdára pihenni. "Jugoszláv"
– emeli rám szomorú szemét. "Odákle szte dolázite? (Honnan érkezett?)" – próbálkozom
szerbül. Értetlenül rázza a fejét.
Mi tartja életben ezt az embert? Mi ad neki erőt a felkeléshez? Ahhoz, hogy kivánszorogjon
az utcára, hogy egész nap nyelje a benzingőzt. Hadirokkant? Bérkoldus? Szürkületkor
világosodni kezd a kép: nagy, sötét üveg? autó parkol le a járda mellett. Két
izmos fiatalember száll ki, a hátsó ülésre emelik a koldust. Az autó elindul. Metálfényezésű.
***
"...az éjszakai hőmérséklet mínusz 2-plusz 3, a nappali plusz 4-plusz 9 fok körül
várható" – recsegi az egyébként bársonyos hangú bemondó szavait az ócska
Szokol
rádió. Wimmer Jenőnek ez a félmondat a legfontosabb a reggeli hírműsorból. Wimmer
Jenő ugyanis hajléktalan, és mint ilyen, az egyik budai barlangban húzza meg magát az
őszi-téli hónapokban. "A tavalyi telet egész jól megúsztuk. Ha nem megy mínusz tíz
alá, akkor semmi gond" – mondja szinte jókedvűen. Wimmer Jenő szakadozott irhakabátjában
hallgatja az adást a hősugárzó mellett. Nem tévedés, a barlangban van hősugárzó,
a hozzá való áramot egy villanyoszlopról ágaztatták le. Wimmer Jenő egyik "lakótársa"
korábban villamosipari szakközépiskolában tanult, most látszik igazán, mennyire nem
hiába. A barlang a Bécsi úttól nem messze, a Hármashatár-hegy oldalában van,
szerencsére nem sokan ismerik. A Szent Margit Kórház látogatóinak azért szemet szúrhatnak
a hegy felé igyekvő, nejlonszatyros, borosflakont cipelő, cserzett arcú "turisták",
akik a leghidegebb napokon tizenöt-húszan is összejönnek. A lakóközösség újabb
albérlőket nem szívesen enged maga közé. Bekerülni csak ismeretség alapján lehet.
"Szinte hihetetlen, hogy 1999-ben barlanglakók élnek Budapesten"
– mondom Wimmer Jenőnek. "Higygye el uram, pár éve még nekem is az volt" – és
megmutatja személyi igazolványát, ahol a lakcím rovatban az Izabella utca 68.
szerepel.
Wimmer úr négy éve – negyvennyolc éves korában – vált hajléktalanná. Az okokról
semmit nem óhajt elárulni, azt azonban megtudjuk, hogy három éven át "fapadon"
– éjjeli menedékhelyen – aludt, azután betelt a pohár: "Életveszélyes, ha
tudni akar róla. Lopnak, rabolnak azok az emberek" – indokolja, miért ment még egy
szinttel lejjebb. Az itteni társaság nagyjából egy éve jött össze, egymás közti
lopás eddig nem fordult elő. Az italt nem vetik meg, "de anélkül nehéz is volna
elviselni ezt az állapotot" – mondja a "Mérnök" névre hallgató, negyvenedik
éve körül járó ember. Azóta "Mérnök", amióta "elintézte" az áramot.
"Kábítószert is fogyasztanak?"
– kérdezem. "Uram, hát mi vagyok én? Milliomos? Kadarka, rizlingszilváni, esetleg
körte" – feleli öntudatosan.
A barlanglakók raklapokon vagy ócska kempingágyakon alszanak (persze több réteg ruhában),
nappal beszerző körútra indulnak. Ügyeleti rendszerüknek köszönhetően valaki
mindig "otthon" van, és vigyáz a társak holmijára is. Ma Wimmer úr a soros, a többiek
már elmentek, a "Mérnök" is búcsúzik. "Leugrom a Kolosy térre, veszek egy Lakáskultúrát"
– mondja rezzenéstelen arccal. Wimmer úr felröhög, én sem tudom tovább türtőztetni
magam, követem példáját.
A barlangközösség tagjai úgy tartják fenn magukat, ahogy tudják. Van, aki kukázik,
más pedig üzletel – vesz ötszáz nejlonszatyrot a nagybani piacon ezerkétszázért,
aztán eladja valamelyik ABC-ben ezerötszázért –, némelyikük kéreget, és a bevétel
bizonyos százalékát megpróbálja megpörgetni a "félkarúval", ismét más pedig
lopni jár.
Az itt lakók sem magukat, sem szállásukat nem engedik fényképezni, ugyanis attól
tartanak, hogy a hatóságok rajtuk üthetnek a fotók alapján. Oly mértékben próbálják
titkossá tenni a barlangot, hogy tavaly, amikor egyik társuk meghalt, kivitték az erdőbe,
hogy a rendőrség ne találjon rá az éjszakai menedékhelyre.
***
F. László, a Könyves Kálmán körúti szociális szálló egyik lakója valószínűleg
akkor rontotta el az életét, amikor feleségétől elválva összeállt egy fiatal nővel,
majd néhány hónapos ismeretség után ráíratta háromszobás lakását. "Mai
fejemmel nem is értem, soha nem voltam az a kimondott szerelmes típus"
– próbálja elemezni a történteket a férfi. A baj úgy jött, mintha szerencse
volna: László egyéves munkaszerződéssel Németországba utazott darukezelőnek. Élettársa
Budapesten maradt. A férfi minden spórolt pénzét hazaküldte, majd a szerződés lejártakor
összecsomagolt, és repülőre ült. Az első meglepetés a repülőtéren érte: barátnője
a megbeszéltek ellenére nem jött elé. László egyedül ment haza, belül valami
szorongásfélét érzett. Nem alaptalanul, bár a tények, melyekkel kis idő múlva
szembesülni kényszerült, minden képzeletét felülmúlták. Lakása zárját lecserélték,
az ajtón új névtábla állt. A csengetésre egy jól öltözött, vadidegen férfi
nyitott ajtót. "Bárcsak a barátnőm szeretője lett volna" – mondja két év távlatából
László. Nem az volt. László az elegáns férfiben a lakás új tulajdonosát ismerte
meg. Mint kiderült, a barátnő szabályos szerződéssel eladta az ingatlant, a pénzzel
azután ismeretlen helyre távozott. László – miután egy ügyvéd felvilágosította,
hogy jogi úton semmit nem tehet – idegösszeomlást kapott.
"Másfél éve teljesen munkaképtelen vagyok, a nyugdíjam 20.250 forint" – ad
helyzetelemzést a hajléktalanszálló társalgójában. Ebből 7000 forint megy gyógyszerre,
2500 a szállásra, a maradék ételre, ruhára. "Ez a megoldás, mert albérletet nem
tudok fizetni" – mondja tárgyilagosan.
***
Erzsike fél kettő körül érkezik az Europarkba. Szeret idejárni, hetente kétszer
biztosan itt eszik. Szeret idejárni, mert széles a választék, az asztalok és a székek
mindig tiszták. Négy vagy öt önkiszolgáló étterem fogja közre a kis teret, ahol a
közös asztalok helyezkednek el. Kapható itt hamburger, gírosz, kínai ételek, és
vannak hazai specialitások is. Ki-ki választhat ízlése és pénztárcája szerint. Az
ember csak beáll valamelyik pult elé, rendel, azután tálcán kiviszi az ételt
valamelyik asztalhoz. Nem kell pincérre várni, nem kell kényszeredetten udvariaskodni.
Erzsike ezért is szeret idejárni. Most is megáll, figyelmesen körültekint. Nem az ártáblákat
nézi, hanem az asztalokat. Úgy látszik, sikerült választania: sült csirke hasábburgonyával
és uborkasalátával. A nagydarab férfi ekkor megtörli száját, és feláll az asztaltól.
Mire néhány lépést tesz a kijárat felé, Erzsike már a helyén ül. Nem néz
semerre, csak eszi az ételmaradékot.
***
Sz. János két éve került a Csavargyár utcai hajléktalanszállóra. Akkor, amikor már
úgy tűnt, kezd révbe érni. Sok kicsapongás után végre megállapodott, három éve
lakott élettársánál, s bár gyerekük nem volt, Sz. János elégedettnek érezte magát.
Aztán a sors lecsapott rá: éjszakánként kellemetlen tüneteket kezdett észlelni magán.
Az orvos megállapította: inkontinenciában szenved, magyarán nem képes szabályozni az
anyagcseréjét. A betegség következtében Sz. János két éve pelenkázni kényszerül
magát. A férfi könnybe lábadt szemmel meséli, hogyan adta ki útját élettársa tíz
hónap betegeskedés után: "Valahol őt is megértem, biztosan nem ilyen jövőt képzelt
magának." Sz. János homloka gyöngyözik a verítékcseppektől, nejlonszatyrában
most is nála van a váltás pelenka és a gumibugyi. A hajléktalanszállót csak rövid
időre meri elhagyni. A fizikai megpróbáltatásokon túl lelkileg sem könny? elviselni
ezt az állapotot, pláne 51 évesen, rokonok és barátok nélkül.
***
Amikor a Csavargyár utcai hajléktalanszálló egyik munkatársa említette, hogy diplomás
lakóik is vanak, azt hittem, viccel. "Itt van például B. Károly: vegyészmérnök"
– ajánlja figyelmembe egyik gondozottját a szociális munkatárs.
Egy kőbányai sörözőben ülünk le beszélgetni. B. Károly eleve illuminált, a
hirtelen elfogyasztott unicum pedig tovább lassítja a társalgást. "Ide figyelj
amigo, tudod, mi az a toxikológia?" – kérdez, mintha szerepet cseréltünk volna.
Aztán hirtelen kiveszi a kazettát a magnóból, és bedobja a szemetesbe. "Ha a
munkahelyemen kiderül, hogy hol lakom, rögtön kirúgnak" – teszi hozzá. A latin és
olasz kifejezésekkel tarkított beszámolóból nehézkesen áll össze a történet.
Annyi azért kiderül, hogy B. többször elvált, többször "erdőbe vitték", ráadásul
rendszeresen iszik. Ötvenes, jó megjelenés? illető, ruházata kifogástalan, ránézésre
senki nem mondaná meg, hogy ittas. Azt állítja, egy állami intézetben vegyészkedik,
éjszaka meg egy harmincágyas szobában alszik a hajléktalanszállón. Kételkedem, de
nem mutatom. Még egy deci unikum, és B. beszéde tovább lassul a füstös helyiségben.
Azután egy váratlan fordulat: "Amigo, a sztori tíz rongyba kerül. Ha nem teszed ki a
lóvét, nincs sztori". Hiába hivatkozom Putyin miniszterelnökre, aki ingyen is
nyilatkozott (mutatom is neki az ominózus lapot), B. hajthatatlan. Tíz rongy, előre.
Nincs nálam annyi, a "sztori" ugrott.
Másnap felhívom a szociális munkást, elmesélem, mi történt. "Nem, mi nem ellenőriztük
B. úr állítását, az ő elmondása alapján gondoltam, hogy vegyészmérnök" –
szabadkozik a hölgy. A biztonság kedvéért teszek még egy próbát: kikeresem az intézmény
számát, amiről B. még viszonylag józanul beszélt . Tárcsázok, kicseng: "Jó
napot kívánok, B. Károlyt keresem". "B. Károlyt? Igen, azonnal kapcsolom a mérnök
urat, nemrég érkezett meg"
(A történetek szereplőinek és helyszíneinek neveit az érintettek érdekében
megváltoztattuk.)
1999. 11. 13. (III/45)
