hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Tolerancia a Habsburgok alatt

1999. 10. 02.
Hogy milyen hatása volt a felülről meghirdetett vallási türelemnek, azt talán sehol sem lehet jobban megvizsgálni, mint a Habsburgok uralta Ausztriában, ahol a tolerancia és a kisebbségi jogok egészen a 18. század végéig a katolikus egyház döntéskörébe estek.



A bécsi Hofburg bejárata. Ellenreformerek és humanisták

Korábban a katolikus egyház az egyetlen "igazság" birtokosának vélte magát,
és ezt az inkvizíció ismert eszközeivel meg is védte minden igazi és elképzelt
elhajlással szemben. Aquinói Tamás (1225-1274) a Summa theologicában így indokolta
ezt: "Ha a világi hatalom a hamisítókat, akik csupán a földi életnek szolgáló pénzt
hamisítanak, halálra ítéli, akkor az eretnekek, akik a hitet hamisítják, sokkal inkább
megérdemlik a halálbüntetést." És valóban, főleg Spanyolországból kiindulva, az
inkvizíció a máshitűek üldözésében példát adott Európa katolikus országainak.
Ugyanakkor jelentkezett a korai humanizmus is, amelynek egyik legjelentősebb képviselője,
Rotterdami Erazmus (1469-1536) könyveiben alapos bírálatban részesítette a katolikus
egyházat, amelyhez maga is tartozott. Erazmus és más humanisták máglya helyett vitát
kívántak folytatni az eretnekekkel és a máshitűekkel. Ezen kívül pedig különbséget
tettek lényeges és nem lényeges hittétel között. Szerintük csak azokat kellett
volna megbüntetni, akik alapvető hittételeket tagadnak és a büntetés legfeljebb az
exkommunikáció lehetne. Amikor Luther Márton 1517-ben a wittenbergi vártemplom kapujára
kiszögezte kilencvenöt tételét, Európa számára lehetőség nyílt, hogy a reformok
és a tolerancia útjára lépjen. Ennek elmaradása azzal is magyarázható, hogy Luther
fellépése olyan konfrontációt eredményezett, és olyan társadalmi megmozduláshoz
vezetett, amelyre a kor humanista tudósainak már nem volt befolyásuk. A vallási
reformmozgalom összekapcsolódott a korszak társadalmi és politikai konfliktusaival. A
rendek az uralkodókkal, a parasztok a földesurakkal kerültek szembe.

Ausztriában is, ahol a protestáns tan nagyon gyorsan terjedt, hamar fegyverré vált a
rendek kezében az uralkodó hatalma ellen vívott harcukban csakúgy, mint a parasztok számára
földesuraik ellen. Az Ausztriában uralkodó Habsburg család, amely a német-római császári
cím mellett a Spanyol trónt is birtokolta, hivatottnak érezte magát a régi hit megvédelmezésére.
Ezért I. Ferdinánd testvérével, V. Károllyal egyetértésben csakhamar súlyos büntetést
helyezett kilátásba az új tan bármely formában történő terjesztéséért. Mindössze
néhány évvel a rend alapítása után behívta a jezsuitákat Bécsbe és Prágába és
nekik adta a filozófiai és teológiai tanszékeket az ottani egyetemeken.

Minden törvényi szigorítás, és a jezsuitáknak az üldözés érdekében kifejtett
buzgósága ellenére a gyakorlatban csak a legradikálisabb protestánsokat, az újrakeresztelőket
üldözték következetesen. A lutheránus rendek korlátozott toleranciát élveztek,
mert az osztrák Habsburgok a növekvő török veszély miatt rá voltak utalva a rendek
támogatására a birodalom védelmében. A protestáns földesuraknak megengedték a
reformált istentiszteletek tartását, amit többnyire a protestáns északról hozott
lutheránus prédikátorok vezettek. A rendek ezekben az időkben protestáns iskolákat
alapítottak, amelyek versenyre keltek a jezsuiták iskoláival.

Ez a fajta tolerancia jellemezte II. Miksa uralmát, aki a humanista hagyományt ápolta,
és ezért udvarában szívesen látta azokat a férfiakat, akik hasonlóképpen
gondolkoztak. 1571-ben kibocsátotta az Assekuration (Biztosítékok) elnevezés?
rendeletét, amely jogot adott az uraknak és lovagoknak, hogy kastélyaikban és földbirtokukon
istentiszteletet tartsanak az augsburgi hitvallás szerint, éspedig addig, amíg "az általános
reformáció Isten akarata szerint a német nemzet vallását egyesíti".

Ennek a toleráns korszaknak minden pozitív következménye ellenére még a 16. század
vége előtt megkezdődött az osztrák Habsburgok összes országában a protestánsok üldözése
és kiűzése. A tridenti zsinat nem hozta meg a humanisták által remélt kiegyezést az
egyházak között, éppen ellenkezőleg: militáns protestáns-ellenességet eredményezett
a katolikus egyházon belül. A katolikus uralkodók teljes erejük bevetésétől remélték
elérni országaikban a hitbeli egyformaságot.

Ezt a mozgalmat a spanyol király vezette, aki szoros kapcsolatban állt a rokon osztrák
uralkodókkal és Bajorország hercegével. Hogy akaratukat elérjék, II. Miksa fiát,
Rudolfot Spanyolországban, Ferdinándot, Károly főherceg fiát pedig az ingolstadti
egyetemen nevelték, amely akkor a jezsuiták közép-európai ellenreformációjának
szellemi-ideológiai főhadiszállása volt.

II. Miksa halála (1576) után az osztrák területeken az egyházpolitika érezhetően
megmerevedett. A hivatalokba például csak elkötelezett katolikusok kerülhettek. A
protestáns prédikátorokat kiutasították a városokból, a protestáns iskolákat bezárták
és nyomdáikat megsemmisítették. A protestánsüldözésben Ferdinánd főherceg volt a
legkövetkezetesebb, hiszen az ingolstadti egyetemen magába szívta a jezsuita atyák tanítását.
Ferdinánd ellenreformációja 1596-ban kezdődött. A protestáns prédikátorokat egész
Ausztria területéről elűzték, a protestáns könyveket elégették, sőt még a
protestáns temetőket is felszámolták. A katonaság bevetésével minden ellenállást
megakadályoztak. Mindenütt katolikus prédikátorok prédikálták az anyaszentegyházhoz
való visszatérést. A "nyakasokat", akik erre nem voltak hajlandók, kivándorlásra
kényszerítették, 15 évesnél fiatalabb gyermekeiket a legtöbb esetben katolikus családoknál
kellett hagyniuk.

Az addig gyakorolt korlátozott türelem fontosságát a humanisták azért is hangsúlyozták,
hogy minden erőt egyesíteni lehessen a fenyegető török veszély elhárítására. A
protestáns-ellenes politika ugyanis lényegesen gyengítette az osztrák erőket, ami
abban is megmutatkozott, hogy a Habsburg csapatok 1600-ban és 1601-ben sorozatos vereségeket
szenvedtek a törökök elleni harcban.

A cseh protestáns rendek megfosztották uralmától II. Ferdinándot, és helyébe a kálvinista
Pfalzi Frigyest választották királlyá. E rendi-protestáns mozgalmat a Bajorországból
irányított Katolikus Liga verte le 1620-ban, a fehér-hegyi csatában. 1627-ben minden a
protestánsoknak addig tett engedményt visszavontak, és mindenfajta protestáns
megmozdulás büntetendő lett. Az arisztokratáknak is – akik addig előnyöket húztak
a korlátozott toleranciából – nyilvánosan vissza kellett térniük a katolikus egyházhoz
vagy pedig kivándorolniuk. A sok ezer ember, aki inkább a kivándorlást választotta,
egy évet kapott, hogy birtokait eladja.

Hogy történhetett meg, hogy Ausztriában a protestantizmus ilyen vereséget szenvedett?
Elsősorban annak a politikai passzivitásnak köszönhető ez, amelyet az Augsburgi
hitvallás teológusai hirdettek. De 1620 katasztrófája ezzel nem magyarázható, hiszen
Csehország és Ausztria rendjei a kálvinisták és más protestáns irányzatok vezetése
alatt álltak, és teológusaik egészen a felkelésig aktív politikai ellenállásra
buzdítottak az "istentelen" uralkodó ellen. De ezeknek a rendeknek a politikai ellenállása
a protestáns városokkal és parasztokkal való együttműködésre való képtelenség
miatt határozottan meggyengült. A parasztok harca a földesurak elnyomása ellen a döntő
pillanatokban nem integrálódott a vallási harcban. A fellázadó protestáns földesurak
és a felkelő protestáns parasztok között nem jött létre szolidaritás. 1626-ban
volt az utolsó elkeseredett parasztlázadás Stephan Fadinger vezetése alatt Felső-Ausztriában,
amikor az abszolutizmus és az ellenreformáció elleni mozgalom sorsa már régen eldőlt.

Egy évszázadnyi korlátozott tolerancia után olyan másfél évszázad következett,
amelyet a nyíltan vállalt vallási intolerancia jellemzett. Az osztrák katolicizmus középpontjában
Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának kultusza áll, amit az 1647-ben a bécsi Am Hof
téren felállított, aranyozott Mária-oszlop szimbolizál. A szeplőtelen fogantatás
tana lett a jezsuiták teológiájának fő pontja, amelyet iskoláikban és az
egyetemeken tanítottak. Az ellenreformáció e teológusai szerint emiatt a külön
tisztelet miatt Szűz Mária lett a Habsburgok szószólója a mennyekben, az osztrák
seregek legfőbb "vezére": Mária Viktória. Ezért olyan fontos nap a katolikus
Ausztria számára december 8-a, az Immaculata ünnepe.

A Habsburgok buzgó udvari katolicizmusa mellett létrejött egy barokk népi vallásosság
is. Miután a katolikus vallás katonailag és politikailag győzelemre jutott, az osztrák
és cseh lakosság zöme elfogadta, sőt magáévá tette – beleértve türelmetlenségét
az "eretnekekkel", ami Ausztriában mindenekelőtt a lutheránusokat jelentette. Az
ellenreformáció vallásgyakorlata hangsúlyt helyezett a külső ceremóniára, ami egy
nagyon is evilági, színpompás és tömegeket mulattató népi kultúra alapja lett.

És mégis, a katolikus egyház győzelme és az uralkodó abszolutizmusa soha nem volt
teljes, hiszen a 17. század végén a törököktől visszahódított magyar területeken
ezt nem tudta keresztülvinni. Sőt, titokban, elszigetelt falvakban és völgyekben még
az osztrák területeken és Csehországban is jórészt túlélte az üldözést a
protestantizmus. Sokan becsempészett Bibliákkal és protestáns könyvekkel, a szomszédos
területek protestáns istentiszteletein való részvétellel őrizték meg protestáns
hitüket.

Amikor 1685-ben Franciaország elűzte a hugenottákat, önmagát gyengítette gazdaságilag,
míg e menekültek befogadása azokat a protestáns országokat erősítette, amelyek nem
ragaszkodtak a vallási kizárólagossághoz: főként Angliát, Hollandiát és
Poroszországot. Figyelemre méltó, hogy éppen azok az államok tudtak vezető szerephez
jutni Európa gazdasági életében, melyek bizonyos mértékig teret engedtek a vallási
toleranciának. Ennek tudatában a korai felvilágosodás olyan kimagasló személyei,
mint Pierre Bayle (1647-1706) és John Locke (1632– 1704), valamint a korai kameralisták
a vallási toleranciáért szálltak síkra.

De a tolerancia felé vezető út hosszú és nehéz volt. A kameralisták gazdasági
megfontolásból, Anglia és Németalföld virágzására hivatkozva 1700 óta követelték
a vallási türelmet. A reformkatolikusok vitába szálltak a jezsuitákkal, és ellenezték
a másképp hívők megbüntetését. A sziléziai háborúkban elért porosz sikerek nyíltabb
fellépésre bátorították a hitüket addig titokban gyakorló protestánsokat.

VI. Károly és Mária Terézia alatt a helyzet csak kevéssé változott. Valószínűleg
gazdasági okok miatt ez a két uralkodó már nem űzte el idegen államokba a protestánsokat,
hanem Erdélybe kényszerítette őket, ahol a lutheránusok, kálvinisták, sőt unitáriusok
(szentháromság-tagadók) is már a 16. század óta a katolikusokkal egyenlő jogokat élveztek.

Amikor Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben Morvaország bizonyos körzeteiben
"vallási zavargások" törtek ki, és a nem katolikus közösségek követelték a
hitüknek megfelelő istentisztelet jogát, Kaunitz kancellár és II. József – akit
apja halála, 1765 óta csak társuralkodó volt – nem akartak beleegyezni a szokásos büntetésbe.
De a fanatikus bécsi Migazzi érseknek nagyobb volt a befolyása, és még Mária Terézia
uralkodásának utolsó hónapjaiban is az Erdélybe való átköltözésre kényszerítettek
protestánsokat.

II. József 1781 októberében adta ki első rendeletét, amely kiterjesztette a vallási
türelmet országai legnagyobb, nem katolikus felekezeteire, a lutheránusokra, a kálvinistákra
és a görögkeletiekre. Osztrák uralkodóként II. József az uralkodó katolikus egyház
h? és odaadó gyermeke volt, és ezt az elkötelezettségét nem is akarta megváltoztatni.
A toleranciát azonban működő gyakorlattá kívánta tenni. A türelmi rendeletben világosan
kifejezésre jutnak mind a reformkatolikusok érdekei, mind a gazdaságpolitikai érvek. József
legalizálni akarta a protestáns vallásgyakorlatot, és segíteni kívánta a protestáns
bevándorlást a birodalomba. A császár a zsidók irányában is érvényesíteni
igyekezett a toleranciát, amit már az 1781 őszén kibocsátott leiratában is hangsúlyozott.
Először is eltörölte a megalázó "testadót" (Leibmaut), jogot biztosított az
iskolába járásra, különböző szakmák művelésére, gyárak alapítására – sőt
bizonyos mértékig a törvény előtti egyenlőséget is biztosította számukra. Szándékában
állt a zsidók "megjavítása". Számára az volt a fontos, hogy "hasznossá
legyenek az állam számára". El akarta törölni a zsidók társadalmi elszigeteltségét
úgy, hogy németesíteni akarta őket. Amikor a tartományi kormányok és az osztrák bürokrácia
e javaslatok ellen foglaltak állást, és az összes addigi zsidóellenes előítéletet
felhozták érvként, II. József kijelentette: a legkevésbé sem kívánja a zsidó nép
terjeszkedését a korona országaiban, sem pedig a bebocsátását olyan helyekre, ahol
eddig nem tűrték meg őket. II. József tehát nem törölte el a különböző helyi
letelepedési korlátokat, így a zsidók teljes egyenjogúsítása akkor nem valósult
meg.

1801 után a tolerancia és a kisebbségi jogok kiterjesztése attól függött, hogy az
amerikai és a francia forradalmak hatása alatt Ausztriában is létrejött liberalizmus
mennyire tudott érvényesülni.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!