Sógora, Bene Béla elmondása szerint Kiss Kálmán a vidéki parasztgyermekek szorgos és nehéz életét élte. Édesapja közvetlenül fia világrajötte után valamelyik menetszázad tagjaként kivonult a frontra. Harcolt, küzdött életéért, hazájáért. Alakulata a „tervszerű frontszűkítés”, azaz nagy visszavonulás révén szülőföldje felé vitte. Jóindulatú, emberséges parancsnoka közölte: „Kálmán, eleget harcolt, adok magának nyílt parancsot, ugorjon haza, nézze meg a családját, a többit magára bízom.” Váratlanul ért haza, ölelte élete párját, gyerekét, és maradt. A mundért eltüzelték, saját gúnyáját vette fel, és várt; várta a front átvonulását. Különösebb harc nem folyt a faluért, a védők vissza-, a győztesek pedig bevonultak. Hamar jött a parancs, járőrök járták az utcákat, be-betértek a házakba, férfiakat kerestek „málenkij robotra”. Akkortájt e szó valós jelentését még nem ismerték, nem jelentette azt, amit napjainkban már tudunk róla: hogy valahol az orosz pusztán sokakat visz a halálba. A tolmács magyarra fordítva, hűen adta vissza az orosz tiszt szavait: pár nap munka és utána övék a szabadság, hiszen megszabadították őket a fasiszták igájától. A csoport elment, pontosabban elvitték. Tízezrekhez hasonlóan ő sem jött vissza többé. Az özveggyé vált édesanya idővel ismét férjhez ment, Kálmán e férfiben szerető apát kapott.
A felcseperedő fiúcskát dolgos, becsületes embernek nevelték. Általános iskoláját 1956 nyarán fejezte be, tanulmányi eredménye, no meg paraszti származása révén azonnal felvették a pesterzsébeti szakközépiskolába, sőt még kollégiumi elhelyezést is biztosítottak számára.
Kálmán 1956 szeptemberének első napjain búcsúzott el barátaitól, és indult el szülői kísérettel a fővárosba. A tanév a szokásos ismerkedéssel kezdődött, október elején egy napra hazament, ahol elmesélte, mily mértékben megtalálta boldogságát. Hétfőn kora reggel indult a közeli állomásra, hogy időben beérjen iskolájába. Édesanyja, nevelőapja akkor látták élve utoljára.