Családi drámák áldozatai

A kilencvenes évek elején egy átlagos napon 300-350 gyermek volt az utcán,
ma ennek a háromszorosa. Miben látja ennek a drámai növekedésnek az okát?

– A rendszerváltás után nemcsak szabadabb, de szabadosabb ország is lettünk.
A mai kisgyerekeket már nehéz elzárni attól a fajta hihetetlen naturalizmustól,
amely körülvesz minket. Minden kommunikációs csatornán megjelent a szenny, a
show-műsorokban azokat az értékeiket mutogatják gátlástalanul a tinilányok,
amelyek a legnagyobb kincseik kellene, hogy legyenek. A rend-szerváltás után egy
társadalmi átrétegződés is lezajlott, amely új létformák kialakulásának
kedvezett.

A boldoguláshoz szükséges pénz sokkal központibb kérdéssé vált a magyar
családokban, mint a gyereknevelés, és az alapvető nincstelenség sok helyütt
hihetetlen agressziót szült. Az apa a kocsmába menekül, az anya az utcára vagy a
barátnőihez, a tárgyakban megfogalmazott hiány egy idő után érzelmi hiánnyá lép
elő.

De hogyan válik az egyéni tragédia társadalmi méretűvé?

– Mivel az emberek a saját gondjaikkal sem tudnak megbirkózni, eszükbe sem
jut, hogy másnak is kezet nyújtsanak. Ön odamegy, amikor lát a Keleti
pályaudvaron egy szép, kékszemű kislányt, akiről ordít, hogy elcsalták? Lehet,
hogy ad neki ezer forintot, hogy üljön fel a vonatra és menjen haza, de ő a
stricijének fogja adni a pénzt. A strici profi pszichológus. Látja az emberek
mögötti létbizonytalanságot, a vágyat a másra, mert az alapvető szükségletek
hiánya benne van a metakommunikációban, és neki ennek a helyzetnek a
kihasználása a szakmája.

Milyen eséllyel tudnak normális, társadalmilag konszolidáltnak nevezhető
életet élni azok a gyermekek, akiket korábban bűnözők használtak ki?

– Egy életre megmaradó sebek és hegek árán ugyan, de sikerülhet nekik a
visszailleszkedés. Első könyvemben leírtam egy olyan történetet, ahol egy
családanyából hihetetlen erővel tört fel a keserűség, amikor meghallotta annak a
nevét, aki őt korábban elvitte. Zokogva hívott fel, hogy szeretné figyelmeztetni
az újabb áldozatot, milyen élet vár rá. Ez meg is történt, de ennek ellenére a
szóban forgó kislány újra és újra elment a férfival. Egy másik esetben harmincöt
éves asszonyt csalt el ugyanaz a társaság, egymás után kétszer is. Először
prostituáltnak állították ki, de onnan elszökött, majd újra becserkészték, és
azt ígérték, hogy külföldön mosogatóként dolgozhat, így több pénzt tud majd
hazaküldeni a gyerekeinek. De végül megint prostitúció lett belőle, és most ott
csücsül külföldön egy börtönben. Mert az emberek sajnos annyira naivak és
annyira szeretnék hinni, hogy egyszer rájuk mosolyog a szerencse.

Miért nem tud sok szülő – legjobb szándéka ellenére sem – jó nevelést adni a
gyermekének?

– Azért mert nincs mintája. Én például az ötvenes évek gyermeke vagyok, és
bizony engem sem tanítottak meg sok mindenre a szüleim, de nem azért, mert nem
akartak volna, hanem mert ők sem kaptak mintát és példát az ő szüleiktől, akik
meg háborús gyerekek voltak. Magyarországon azok a fajta polgári értékek
hiányoznak a családokból, amelyek békeidőben jellemezték a világot. Ma már a
szegénység sem hozza össze a rokonságot, megszűntek az összekapaszkodások,
teljesen atomizálódtak az emberek.

Az egyik kislány, akire egy kocsmában találtunk rá, tizenhét évesen szülte meg a
gyermekét. Őt az édesanyja szintén tizenhét évesen szülte, és ahogyan ő nem
tudta, hogy ki az édesapja, az ő gyermeke sem fogja tudni ezt. Nagyon gyakran
ismétlődnek ezek a történetek. Embertelenül nehéz az életnek arról a szintjéről,
ahonnan indultunk, egy jobb minőségű szintre átlépni.

Mekkora szerep jut a családok helyreállásában a megbocsátásnak?

– Azt mondom, amit a Biblia is mond, hogy a megbocsátás az egyik legfőbb és
legfontosabb emberi erény. Sok esetben azonban a gyerekek azért nem tudnak
megbocsátani, mert a szüleiktől sohasem kaptak megbocsátást. Ehhez persze
először azt kellene megtanulnunk, hogy hogyan kell önmagunkkal jóban lenni. Maga
a szeretet is újra és újra bizonyításra szorul. Sokszor elfelejtjük, hogy meg
kell simogatni a másikat, hogy testileg és lelkileg is bizonyítani kell:
összetartozunk. Azért vagyok szerencsés, mert egy olyan műsort vezethetek, ahol
ennek a szeretetnek a bizonyítására teret adhatok. A szülő már azzal, hogy a
nyilvánosságot is felhasználva keresi a gyermekét, bizonyságot ad szeretetéről.

Minden sztori happy enddel végződik?

– Sokszor nem tehetem meg, hogy mindent benne hagyjak a riportban. Ha
például az eltűnt Marika anyukája elmondja, mit fog kapni gyermeke, ha mégiscsak
hazajön, akkor megpróbálom elmagyarázni a szülőnek, hogy a gyermeknek
valószínűleg nem pofonokra van szüksége. Igaz, néha én is azzal a kérdéssel
fordulok ki egy-egy lakásból: miért is jönne ide vissza bárki? A nyilvánosság
szerencsére sok esetben kötelez, kötelezi a szülőt és a gyereket is. Még sohasem
tapasztaltam olyat, hogy a keresett gyerek számon kért volna, miért zaklatjuk
őt. Ellenkezőleg, inkább megköszönik. És ami tényleg meglepő: sokan hívnak fel
azzal, hogy szeretnének segíteni ennek vagy annak az embernek, akit a műsorban
láttak. Tehát még mindig van az emberekben segíteni vágyás és adakozási készség,
legfőképpen azokban, akik maguk is hiányt szenvednek számos dologban, de amijük
van, abból szívesen adnak másnak.

A helyreállás útjára lépő családok jelentik a sikert vagy a bizalom a
közvetítő felé?

– Annál nagyobb siker nem érhető el a szakmában, mint hogy az emberek rám
bízzák magukat és elhiszik, hogy nem fogok belőlük bohócot csinálni a képernyőn.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek