Kertész Imre és felesége a repülőtéren. "Most talán majd kezdünk élni." Fotó: Somorjai L.
– Kertész úr, gratulálok a Nobel-díjhoz. Boldog?
– Boldog vagyok, igen. És most pillanatnyilag meg nagyon-nagyon boldog vagyok. Persze különben is.
– Az elmúlt éveket vagy évtizedeket sem kirekesztett, sértett emberként élte meg?
– Erről szó sincs. Csak annyira voltam kirekesztett, mint ahogy az összes magyar ki volt rekesztve, negyven évig diktatúra alatt éltünk, előtte háború volt, aztán lágerek, aztán valami rendszerváltás-féle, s most talán majd kezdünk élni. Érti, élni.
– Mit jelent magának a haza, az otthon?
– Hogy mi a hazám, a nagyvilág. Magyarországon születtem, magyarul beszélek, és magyar nyelven, ezen a szép, titkokkal teli gyönyör? nyelven is írok. Mondjak még valamit?
– Igen. Miért jött haza?
– Hogy élvezzem kicsit a barátaim szeretetét.
– Hogyhogy Magyarországon nem terjesztették föl soha erre a díjra? Németországban viszont már sokszor.
– Nem vagyok jártas a stockholmi Nobel-díjak odaítélésében, de úgy tudom, hogy nincs annak jelentősége, hogy ki mit terjeszt fel. Az kétségtelen, a bizottságot nem lehet befolyásolni. Azt tudom, hogy a német kiadó biztosan jelölt. De mondom magának, ez csak annyit jelent, hogy összegyűjtik mindazt, amit tudnak rólam, és elküldik információként Stockholmba, ennyi az egész. De ami lényeges, hogy van négy kiválóan lefordított svéd könyvem, s a svéd kiadóm most adta ki a Gályanaplót, s ennek olyan visszhangja lett, ami hatalmas feltűnést keltett Svédországban. Többször tartottam belőle felolvasást a stockholmi akadémián is.
– Van-e annak politikai jelentősége Magyarországra nézve, hogy Ön kapta meg idén a díjat?
– Hogyne lenne. Ez hallatlanul jól jött Magyarországnak, hiszen tudtommal rengeteg olyan magyar írót eladtak az elmúlt héten, akiket eddig hiába árultak a frankfurti könyvvásáron. De komolyra fordítva a szót, ne politizáljunk. Főleg az első pillanatban ne. Örülök, hogy itt vagyok.
Heller Ágnes filozófus, egyetemi tanár, New York
– Hogyan látszik Kertész sikere New Yorkból?
– Diákjaim között nagy most az öröm. Egyikük disszertációjában két fejezetet is írt Kertészről. A gyerekek ismerik a nevét és munkáit is. A New York Times első oldalon hozta Kertészt, és hosszan írt róla. Megjelent angolul mind a Sorstalanság, mind a Kaddis, de mindent összevetve Kertész nem ismert Amerikában.
– Van-e kultúrpolitikai motiváció egy Nobel-díj odaítélésekor?
– Mindig van. Ugyanakkor számomra természetes, hogy Kertész Nobel-díjat kapott, ő írta az egyetlen olyan holokausztregényt, amely az első szótól az utolsóig tökéletes. Azt szoktam mondani a Sorstalanságra, hogy angyal diktálta tollba ezt a regényt. Tudja, igen sok könyv, regény, film született ebben a témában. De ezek mind határhelyzeteket ábrázoltak, mind jóindulatúak voltak, s így végül kicsit szirupos hazugság lett az egészből. Kertésznél valahogy minden összejött: őszinteség, igazság, igazmondás, irodalom, kvalitás. Ne felejtse el, hogy mi Európa identitása. Mitől különbözik Európa az összes többi földrésztől? Megmondom magának! A holokauszttól! A
holokauszt Európa igazi identitása, hiszen abban minden európai nép érintett. Hogy ezért Nobel-díj jár, ez olyan mértékben természetes és igazságos, hogy másféle gondolatot, motívumot, politikát és egyebeket nem is kell keresni. A holokauszt Európa legfőbb identitása negatív és pozitív értelemben is, az erről való megemlékezés minden országot érint, és erről az egyetlen tökéletes és elementáris munkát Kertész Imre írta.
Vélemény egy internetes újság honlapjáról
Kertész Imre Nobel-díjával tudatosan megalázták a magyar kultúrát.
Eörsi István író
– Lát-e ideológiai vagy pszichikai szempontokat a díj odaítélésében?
– Nem nagyon. Tudniillik ez egy igen jó könyv! De ha mindenképpen valamilyen pszichikai okot keresünk – mivel régóta élek Németországban is –, akkor talán ebben a díjban kifejeződik a németekben ma is mélyen rejlő szégyenérzet és önvád. Látom kint, hogy az apák utáni második nemzedék nem tud ezzel a tudattal együtt élni, s valahogyan jóvá akarják tenni atyáik bűneit. Ott olyan mérték? az érzékenység, hogy már az is antiszemitának számít, aki a legkevésbé sem az. Itt egy kiváló könyv, ahol ez a bűn kompromiszszummentesen ki van fejezve.
– Van ebben valami üzenet a magyar jobboldal felé?
– Nem látok ilyen motivációt. A magyar jobboldal a vécébódé háta mögötti gödör szintjén áll! Európai szemmel nézve alig létezik, értékelhetetlen. Ezzel egy csöppet sem akarom a magyar jobboldal veszélyességét kisebbíteni, hiszen a választásokat is majdnem megnyerték. De azt azért nem tudom elképzelni, hogy ha egy francia zsidó Nobel-díjat kapna, akkor egy francia honlapon egyszer csak azt olvashatnánk, hogy ez a díj a francia kultúra és francia irodalom megalázása. Még egyszer mondom: ha valami motiválta őket azonkívül, hogy egy nagyszer? könyv, talán a bennük élő igen erős szégyenérzés.
– Most, a díj után a magyar közélet és irodalmi élet meghatározó személyiségei, így Ön is, Kertész kiválóságáról, nagyszerűségéről beszélnek, s a Sorstalanságot remekműként említik. Miért nem beszéltek így a műről és Kertészről tizenöt vagy akár húsz évvel ezelőtt?
– Ez talált. Én is olvastam a könyvet már jóval kilencven előtt. A könyv akkor nem volt rosszabb, és most nem jobb. Az az igazság, hogy mindnyájan, akik bármilyen módon az irodalmi közéletet alakítottuk, egyszerűen nem figyeltünk föl rá. Vannak írók, akik évtizedeken át korszerűtlennek látszanak, pedig nem azok. Kafka is korszerűtlennek látszott hosszú ideig. Pedig elég jó író volt!
Konrád György író
– Vannak művek, amelyek nem a honi értékelés szerint kerülnek a világirodalomba.
Szakonyi Károly író
– Őszintén szólva járatlan vagyok Kertész irodalmában, s ezzel sokan így vagyunk. Elvonultan éldegél az irodalomtól, főleg Németországban; mindenki tudta, hogy van, hogy megjelent, de nemigen olvasták. Ez azért nem volt feltűnő, mert nagyon keveset olvassák egymást az írók. Óriási dolog, hogy magyar író kapott Nobel-díjat. Most kétszáz évig valószínűleg nem kerül ránk a sor. Ez engem személyesen nem érint, mivel soha nem voltam és nem is leszek a díj közelében. De érdekes lenne megkérdezni Esterházyt vagy Nádast, akik mindketten barátai és tisztelői Kertésznek, milyen érzések vagy gondolatok vibrálhatnak most bennük. Mindkét Péter fel volt terjesztve a Nobel-díjra többször is. Minden hátsó gondolat nélkül mondom: bizonyos idő óta, ha megfigyelted, a Nobel-díj osztásában van egy olyan tendencia, hogy különböző társadalmi, kultúrpolitikai szempontok alapján régióknak adják. Adtak a cseheknek, mikor bajban voltak, a szerbeknek, hogy felfigyeljenek rájuk. Kertész esetében a téma mindenképpen sokat nyomott a latban. A németeknek ma is borzasztó lelkiismeret-furdalásuk van. Bár az is igaz, hogy sokan írtak kiválóan a holokausztról – gondolj csak Salamon Palira vagy Ember Máriára –, mégsem jutottak el a világhírig. Gratulálok Kertésznek!
Salamon Pál író
– Kertész díja most úgy működik, mint egy irodalmi nagykövet, olyan követ, amelyik a kiváló magyar irodalom becsületéért korteskedik. A Sorstalanság sikere a magyar irodalom java részének, jó sorsának előhírnöke lehet. Ha nem is azonnal, de a magyar irodalom idővel megérik, felértékelődik, így a Sorstalanság harangja nemcsak a sorstalanságért és nemcsak Kertészért, de az egész magyar irodalom javáért szól. Örülök és gratulálok!
Zoltai gusztáv a Mazsihisz ügyvezető igazgatója
– Ugyanúgy örülünk Kertész Nobel-díjának, mint ahogy minden magyar állampolgárnak örülnie kell, mert Szent-Györgyi után ő a második Nobel-díjasunk, aki itthon is él. Remélem, hogy ez a díj segítségünkre lesz abban a harcunkban is, amit a mindenkori kormánnyal folytatunk a holokauszttagadás büntethetőségét illetően.
Kertész Ákos író
– Ákos, tudsz róla, hogy a Kertész név most annyira felértékelődött, hogy több könyvesboltban a te könyved is az utolsó szálig elfogyott?
– Igen, többen szóltak, és az ATV vasárnapi műsorában is hallottam. Erre most mit mondjak, jópofa dolog! Megjegyzem, azért az én nevem is jól cseng Németországban, három kisregényem több mint negyedmillió példányban jelent meg az elmúlt évtizedben.
Meg vagyok róla győződve, hogy azért esett a választás Magyarországra, mert az unióba lépő tízek közül kellett választani valakit. Segíteni akartak a baloldali kormányzatnak. Valószínűleg örülnek, hogy a szélsőjobbot sikerült kiebrudalni a parlamentből.
– Azt mondod, Stockholmból nyomon követik a magyar belpolitikát?
– Abszolút! Kertész Imre elő volt készítve Németországban. Németország tele van lelkiismeret-furdalással a mai napig a holokauszt és sok más miatt is. Magyarországon egyrészt ez sokakat nem érdekel, másrészt némelyek azt mondják, hogy a hatszázezer zsidó halála csak mítosz, és vannak, akik azt, hogy egyáltalán nem is öltek meg zsidót Auschwitzban. A németek teljesen másképp viszonyulnak ehhez. Amellett a könyv nagyon jó, nem tudom, olvastad-e, van egy hatalmas trouvaille benne. Egy tizenhat éves fiú szemszögéből mutatja be a szörnyűségeket. A fiúnak ez a természetes, számára nem szörnyűség. Ettől a legszörny?bb! A történetek között nincs olyan, amiről ne hallottál volna már, de mindez egy olyan tizenhat éves gyermek szemével van láttatva, akinek ez természetes. Most ide sodort az élet, itt kell élnem. Ez maga az élet! Ettől a fura belenyugvástól, ettől a szinte állati alkalmazkodóképességtől a dolgok fölnagyítódnak, egyetemesebb síkra kerülnek. Jobban szíven ütnek. Ez a könyv sikerének a titka.
Tamás Gáspár Miklós filozófus
– Mitől lett világhír? a Sorstalanság?
– Egy olyan ponton találkozik a magyar irodalom a világsikerrel, ahol arról van szó, hogy több mint félmillió honfitársunkat pisszenésünk nélkül vitték a halálba. És erről szól Kertész Imre műveinek nagyobbik fele. Más szerzők is írtak erről, nemcsak zsidó szerzők, de hát ez a m? volt az, ami leginkább megfogta a világ olvasóinak a fantáziáját, beleértve a Nobel-díj Bizottság tagjait is. Kertész Imre majdnem ismeretlen író itthon, és emiatt ebben az egészben van egy szégyen, egy pironkodás, feszengés. Az öröm mellett. Mert nem lehet letagadni, rengeteg ember örül, és többségük boldog. De erről a kínos érzésről persze nem a Nobel Bizottság tehet, hanem történelmünk, kultúránk tehet, meg mi magunk.
– Te magad mikor találkoztál Kertész könyvével először?
– Nagyon jól emlékszem, ezt a könyvet Kolozsváron 1976-ban adta kezembe egy kedves filozófus barátom. Elolvastam. Azóta soha semmi kétségem nem volt aziránt, hogy ez remekmű. Engem nem lepett meg a díj. Egy ilyen díjnak az az értelme, hogy az emberek rohannak, hogy elolvassák. És úgy tudom, hogy nemcsak Pesten, hanem az egész országban Kertészért rohamozzák a könyvesboltokat.
– Akkor a díj elérte a célját?
– Abszolút, persze! Alapvetően arról van szó, hogy egy remekművet megérdemelten megjutalmaztak. Lehetséges, hogy ez egy új fejezetet nyit az antiszemitizmus, a holokauszt kérdésköreinek érzelmi földolgozásában Magyarországon. Ennek nyilván mindenféle kellemetlen aspektusai is lehetnek, de nagyon helyesnek tartom, hogy beszélnek, beszéljenek csak róla! És ha ezen a színvonalon kezdenek az emberek gondolkodni, ahogy azt Kertész teszi, az nagyon jó. Mondhatnám: nagyszer?!
2002. 10. 18. (VI/42)
