Határőrök kísérnek elfogott menekülteket. "Lecsendesedtek a falu bikái”
Fotó: Hetek-archív
A BÜFE munkában
Győr, Határőrigazgatóság. Pej László határőr őrnagy irodája, a BÜFE-ben,
vagyis a bűnügyi felderítőknél. Az Orient-ügy itt igazán nem nagy kunszt. Kovács
Gábor főhadnagy szerint nagy ügy az, amikor nemcsak a fuvarosokat, a szállítókat és
a terepet szemlélő, előttük autózó, előfutó mobilos sameszeket fogják meg, akik
kenyéradó gazdáikat még életükben nem látták, hanem azokat az általában helyi
arcokat is, akiket a szakmai szlengben zöldelőknek neveznek. De még e határmenti
településeken élő, a vidéket jól ismerő túravezetők is csak méreten aluli halak.
A dolog akkor kezd igazán izgalmassá válni, amikor a BÜFE látókörébe a zöldek
mellett azok az általában Budapesten élő, hazai kapcsolataikat gondosan ápoló arab,
kínai, afgán és ukrán "arcok" is bekerülnek a "varsába", akiket talán
budapesti koordinátoroknak mondanék. A szállítók, a zöldelők és a megbízók
bűnszövetkezeti mivoltát a határőröknek bizonyítaniuk kell. Muszáj, hogy bukjon a
társaság. Egy "sima" kis fuvaros, akit napközben többnyire nem jellemez más
irányú elfoglaltság, mint bárszéki vesztés a nyerőgép előtt, maximum két évet
kaphat, amit priusz esetén le is kell ülnie. Ugyanez vonatkozik a zöldelőre, akinek
nem térkép a táj; a határvizek és határutak mentén - ez rokonszenves - ismer minden
lábához térdeplő bokrot, és gyakran gyárt tevékenységéhez ideológiát. Eszerint
ő segítő ember, mondhatnám: erdei szociális munkás, aki nem akarja, hogy
Magyarországot illegális idegenek lepjék el. Ez viszont nem az ő kompetenciája, hanem
a határőrizeti szerveké, akik a törvény alapján viszont képtelenek értékelni ezt
a fajta igyekezetet. Ha szegény feje bűnének szervezettsége igazolható, öt-nyolc év
(!) letöltendő is lehet belőle. Amúgy a kishalak általában nagyon megbánják
tettüket. Jellemző, hogy az erőt, határozottságot sugárzó huszonéves fuvarosok
összeomlanak, mellkasukon a tetkó egyre kisebbre megy össze. Ők nem tudták, hogy
ebből börtön lehet, ők nem tudták, hogy a furgonban, amit a határ felé kell vinni,
mondjuk Budapest–Csorna desztinációban, idegenek ülnek. Ő csak egy telefonhívást
kapott és egy ígéretet százezerről, és ez jól hangzott. És ő csak jött, jött,
meg nem fordult volna a fejében, hogy a Dunáról fúj a szél. Persze.
Amikor a magyar határőrök a magyar valósághoz igazított törvény alapján 1997-ben
a bűnügyi felderítést elkezdték, élt velük szemben - talán még az elkövetők
részéről is -, némi megkönnyebbült lekicsinylés. Ez jól jött. Szép csendben
váltak hatékonnyá. A határmenti falvak érdekeltjei döbbenten vették tudomásul,
hogy az addigi húszezer forintos pénzbírság, amit egyszerűen rezsinek tekintettek és
lazán kifizettek, szóval ehelyett a falu nem túl bonyolult bikája két éve ül.
Bekövetkezett tehát a bűnözői elbátortalanodás, amely remélhetőleg még nagyobb
formát ölt majd. Ehhez járul hozzá a térségben érzékelhető stabilizáció, vagyis
a törvényes pénzkereset megnövekedett esélye.
Pej László 1984 óta határőr. A köreikben büféként emlegetett BÜFE 1997 óta
létezik: nyomozati és információgyűjtéssel, gyakorlatilag rendőrséginek megfelelő
nyomozati hatáskörrel felruházott csoport. Pej szerint azért kell éjjel-nappal
dolgozniuk, hogy minél kevesebb munkájuk legyen. A határterületen, a határvonaltól
számított területsávon, amelyet amúgy a kormány rendeletében meghatározott
települések alkotnak, vannak kritikus, jól átjárható pontok, kitaposott ösvények
vagy csendesebb határvizek, amolyan B-kapuk, kedvezőbb folyású átkelők. Ezek az
embercsempész bandák számára az életet jelentik. Ha egyikről leszoktatják őket,
híre megy. Mennek a másikra. Onnan is leszoktatják őket, keresnek újat. Megy a
birkózás.
Kínai figura
Kínainak Belgrádba nem kell vízum. Repülőre szállnak Pekingben húszan,
zöldhatáron Magyarországra jönnek, mennének Ausztriába. Megbuknak a Dunán.
Útlevél nincs náluk. Bemondják, hogy Li Jang, született 67.02.02. Bekerülnek a
győri szállásra. Egyszercsak a húsz útlevél rejtélyes körülmények között
megkerül. Az útleveleket eladdig azért tartotta vissza a banda szerb területen, hogy
bukás esetén a jugoszláv–magyar határra vihessék, mert tudván tudják: a magyar
határőr köteles azt a gazdájának visszaadni. A kínai társaság ekkor visszakerül
mondjuk Belgrádba. De nem azért megy vissza Belgrádba, hogy onnan az orrát lógatva
Pekingbe kullogjon, nem azért fizetett több ezer dollárt. A kínaiaknál létezik
jótállás. A piac ígéretes, egymilliárdan vannak. Újra Magyarországra csempészik
őket, az útleveleiket pedig ott tartják. Budapest melletti titkos és változó
pihenőikről esetleg kínai származású magyar állampolgár szervezésében magyar
magyar viszi őket a határ felé. A kínai azt ígérte a kínainak, hogy az Ausztriába
jut. Ezért pénzt kért. Nem saját ölében viszi őket át ugyan, hanem e magyar
megbízottak, akikkel a kínaiaknak a maguk ismerten kedves határozottságával
kőkeményen betartatják a játékszabályokat. A vonalat egyébként is csak és
kizárólag akkor fizetik ki, amikor a kínai osztrák területről visszaszól: itt
vagyunk a McDonald\'s előtt mind a húszan és mosolygunk.
Kínai tanút kihallgatni csak akkor érdemes, ha a határőrnek kórosan alacsony a
vérnyomása és magasabbat akar. A kínai tanú szerint az európai csempész magassága
átlagos, ruházata átlagos, szeme színe átlagos, ráadásul átlagos csuklyát visel a
fején. Rendszerük tökéletességéhez még annyit: a kínai tanú tudja, hogy nem
fűződik érdeke a bizonyító erej? vallomáshoz, mert ha most nem sikerült, a
fentieknek megfelelően majd legközelebb átviszik Ausztriába.
A Magyarországon elfogott irakiak egy része a tengerparttal rendelkező Románián
keresztül érkezik. Valójában kis százalékban irakiak. A térség biztonságos
országaiból útra indulók azzal kívánják tehát elkerülni a visszatoloncolás
lehetőségét, hogy irakinak mondják magukat, akiket Szaddám Huszein üldöz. A nevek,
a nemzetiség cserélődése az okmánynyal nem rendelkező személyek esetében
mindennapos.
Pej László és Kovács Gábor határőrök szerint a sajtó abban segíthet, hogy az
emberek tudtára adja, hogy az előfutást, a fuvarozást, a zöldelést jó ideig
pénzbírsággal intézték el, de manapság akár 8 év is kapható érte. A sajtó abban
segíthet, hogy az érintett magyarok tudtára adja: az az ötven-százezer forint, amit
ezzel egy este keresni lehet, nagyon kevés ahhoz a 8 évhez képest, ami a hatvanötnek
(születéskor várható magyar élettartam) nyolcad része. Nem éri meg, legalábbis a
kishalaknak biztos nem, hiszen övék a legnagyobb kockázat, és míg ők a szabadulást
várják valahol, addig a rajtuk fogott pénz hasonlóan tisztességes üzletekben
százszor megfial. Ezt kéne tudatosítani, hogy Magyarország soha nem lesz tökéletes
illegális tranzit, különösen a schengen-i határok kialakulása után.
Kovács Gábor innen van még a harmincon. Egy teljes évet dolgozott közösségi
szálláson. Az ottani világ nem véletlenül gyakori téma a sajtóban. Ezúttal azonban
a többnyire fiatal személyzet önvédelméről kérdeztem. Vagy nem hiszik el az afgán
óvónőnek, hogy a középsők egyszerűen le lettek géppuskázva mellőle, vagy
elhiszik
. Azt azért a szíve mélyén mindenki feltételezi, hogy a menekülők jó
része otthon maradt volna, ha nem lett volna oka eljönni. Ezért gyűlölködni tehát
felesleges, ahhoz viszont pszichikai kondíció kell, hogy a rács mögé került
kamikáze modorba keseredett hontalanok és a szolgálat között menet-rendszerint
fellépő konfliktusok kezelve legyenek.
2000. 06. 24. (IV/26)
