hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Kőkemény diktátor vagyok
Fischer Ivánnal beszélget Tihanyi Péter a zene erejéről, a szépségről, az alázatról

1999. 12. 04.
Fischer Iván • 1951-ben született Budapesten, zenész családban • A Bécsi Zeneakadémián szerzett karmesteri diplomát • Nemzetközi karrierje a Rupert Alapítvány és a BBC 1976-os londoni karmesterversenyén nyert első díjjal indult • 1975 óta koncertezik, és rendszeresen vezényli a világ vezető zenekarait • 1983-ban mutatkozik be az USA-ban, a Los Angeles-i Filharmonikusok élén • 1983-ban Kocsis Zoltánnal megalapítja a Budapesti Fesztiválzenekart, amelynek zeneigazgatója • 1996-tól a Philips Classics exkluzív művésze • 1998 decemberében a Magyar Köztársaság elnökének kitüntetését vehette át "a Budapesti Fesztiválzenekar megalakításáért és a nemzetközi zenei élet meghatározó együttesévé történt fejlesztéséért"



Fischer Iván: "Az embernek át kell magán engedni a muzsikát, aztán meg kell szólaltatnia"
    Fotó: Somorjai

– Engedjen meg egy buta kérdést. Miért jó a zene? Miért szeretjük a
zenét? Mi az értelme – ha van – a zenének?

– A jó zene magával ragad, kiemel és elvisz ebből a kis vacak énünkből
egy magasabb rend? dimenzióba. Végül is az az értelme, hogy kiszabaduljunk ebből a
nyavalyás önmagunkból. Ez a jó benne. Egy ihletett zeneszerzővel fantasztikusakat
lehet utazni. A zene egy óriási ajándék.

– Mozart ajándéka az emberiségnek, vagy Fischer Iván ajándéka a közönségnek?
Ki az ajándékozó? Tehát honnan ered, hova nyúlik vissza a zene kezdete?

– Meggyőződésem, hogy ez a kérdés a legnagyobb titkok egyike. A görög
mitológia szerint a zene isteni eredet? "valami". A mitológia szerint Zeuszék a múzsákat
azért tartották, hogy az isteneket dicsőítsék. Már a múzsák is félig isteni, félig
emberi lények voltak. Orfeusz aki az első nagy zenész volt elleste ezt a tudományt, és
ő is elkezdett énekelni és lantozni. Orfeusz tanítványai pedig azt mondták, hogy
semmi mást nem csináltak, csak utánozták a mestert. Az biztos, hogy minden remekm?
valamilyen módon a földi léten túli dolgokra emlékeztet. Minél nagyszer?bb egy
szerző, annál inkább meg tudja ragadni a lényeget. Az élet jelenségei egy zenei
mondaton belül is pontosan kimutathatók. Egy zseniális zeneszerző többek között attól
is zseniális, hogy tökéletesen le tudja írni az élet, a természet dolgait, ettől szép
egy szimfónia, és ettől ismerős számunkra. Egész egyszerűen a zenében ráismerünk
az életre, az élet csodáira a szép személyében. Egy depressziós, az öngyilkosság
gondolatával foglalkozó ember beül a nézőtérre, eljátszunk egy Beethoven-szimfóniát,
és elmúlnak a rossz gondolatai. Újra örül, hogy él. Meg lehet változtatni az
emberek személyiségét is, amit az életkörülményei determináltak.

– Gyakran kap személyesen is ilyen visszajelzéseket?

– Hogyne, rengetegszer. Másfél évvel ezelőtt például adtunk hat koncertet
Hollywoodban. Tizenkét-tizennégyezer ember volt minden előadásunkon, és a legkülönbözőbb
szerzők remekműveit játszottuk. A hatodik koncert után odajön hozzám egy törékeny,
disztingvált idős hölgy azzal, hogy szeretne velem beszélni. Megfontoltan, nyugodtan,
csendesen kezdte el mondatait; küzdött a könnyeivel. Elmondta, hogy elment Magyarországról
1946-ban, miután Auschwitzban az egész családját kiirtották, majd itt, Los Angelesben
telepedett le. Az emlékek olyannyira gyötörték, hogy Európáról, Magyarországról még
csak hallani sem akart, mindent le akart zárni, ami Auschwitzhoz kötötte. Már eltelt több
mint ötven év, és egyáltalán nem tudta feldolgozni a történteket. Ugyanakkor volt
benne valami vágyódás is, mindig érdeklődve figyelte, mi történik Magyarországon.
Ez egy megoldatlan, fájó seb volt az életében. Nem akart így meghalni. Végighallgatta
mind a hat koncertet, és azt szerette volna nekem mondani, hogy az utolsó koncert közepe
felé azt vette észre, hogy megtalálta a békességét. Egyszer csak meg tudott bocsátani
Magyarországnak, Európának és minden bűnösnek. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb
siker, amit életemben elértem. Látja, még egy ilyen ellentmondást is valahogy fel tud
oldani a muzsika, ez szinte hihetetlen, de így van.

– Mitől hat ilyen elementárisan a zene? A hatásmechanizmusát tekintve miben
különbözik a többi művészettől, az irodalomtól, a színháztól, a képzőművészettől?
Mennyivel tud többet azoknál?

– Hasonlítsuk össze egy színdarabbal. A színdarab vagy a mozi azért jó,
mert mindenféle érzéseket átélünk úgy, hogy mégsem velünk történik, de azért
hat ránk. Ezért szeretünk sírni és nevetni a moziban. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön,
egy olyan történetet kell látnunk, ami belőlünk ilyen-olyan érzéseket vált ki. A
zenében az a csodálatos, hogy nincs szükség történetre, mert a maga különös,
titokzatos törvényei szerint azonnal megérinti lényünk legbelsejét. Ez egy nagy, közös
kollektív nyelv, amit nem az értelem, nem a tudat irányít, ilyen módon a szavakat,
gondolatokat ki lehet küszöbölni.

– Hogyan nyúl hozzá egy darabhoz?

– Egy szöveget el lehet mondani majdnem egészen pontosan, de a zenét igazán
csak megközelíteni lehet. Egy ideje rájöttem arra, hogy nem kell olyanfajta döntéseket
hoznom, hogy ezt így szeretném játszani, vagy úgy, gyorsabban, lassabban, keményebben
vagy puhábban. Egyszerűen meg kell próbálni ráérezni a darabra, az embernek át kell
magán engedni a muzsikát, és aztán meg kell szólaltatnia. Persze ez különböző művészek
esetében különbözőképpen fog szólni. Ha két különböző szín? üvegpohárba
beleöntjük ugyanazt a vizet, a poháron keresztül nézve a víz is különböző szín?
lesz. A pohár színe az előadó színe, karaktere, tehát ha átmegy ezen az előadón,
mindenkinél másképp fog szólni ugyanaz a zene. Nekem az a feladatom, hogy ezt a
magamon "átengedett" darabot valahogyan szétsugározzam száz emberre, a zenekarra.
Tehát nem arról van szó, hogy azt mondom: "Józsikám, játszd ezt így vagy úgy".
Lehetőleg kerülöm az instrukciókat.

– Melyik tulajdonságát, képességét, adottságát tartja a legfontosabbnak?

– Erre így nem tudnék válaszolni. Azt tudom, hogy nekem mikor sikerül
valami, és mikor nem.

– És mikor sikerül?

– Akkor, ha létre tudok hozni a zenészeimmel egy olyanfajta közös,
harmonikus koncentrációt, amikor is úgy tudunk egyet akarni, hogy közben semmit sem
akarunk. Ez a legideálisabb, legtermékenyebb és legihletettebb állapot, mikor pici
gyerekként rámbámulnak – mint az óvodások az óvónénire –, azt kérdezvén a
szemükkel: "Na, most merre menjünk, jobbra vagy balra?" Sőt, ha én akarok valamit,
az sem jó, mert akkor kiváltom belőlük is az akarás vágyát.

– Kérem szépen, ha Ön sem akar semmit és a zenészei sem akarnak semmit,
hogyan lesz ebből mégis "valami"?

– Ha meg tudom oldani, hogy ne legyen bennünk semmiféle akarat, hogy csak átengedem
magamon a zenét, csakis akkor fog megszólalni az a leglényegesebb dolog, amit a
zeneszerző megérzett. Mondok magának példaként négy lépcsőt. A legrosszabb előadás
az, amikor a zenekar úgy játszik, hogy százan százfélét akarnak. Egy kicsit jobb az,
amikor a zenészek úgy játszanak, ahogy a karmester akarja. Ennél sokkal jobb, mikor a
karmester semmit sem akar, csak a zeneszerzőt szolgálni. Tehát száz zenész és a
karmester úgy áll fel, úgy játszik, ahogy azt a zeneszerző akarja. Az igazi, tökéletes
előadás az, mikor a 100 zenész a karmesterrel úgy játszik, hogy egyszer csak megszólal
az, amire a zeneszerző ráérzett. Tehát az akarat kiküszöbölése, ez a legfontosabb.
Hozzáteszem, a legnehezebb is.

– Milyen típusú emberekből lesznek igazán nagy formátumú karmesterek,
zenekarvezetők?

– Nem jó a "politikus" típusú karmester, aki mindig nagyon meggondolja,
hogy mit mond. Úgyszintén rossznak tartom a "rendőr" típust is, aki állandóan
meg akarja mondani, hogy mit szabad és mit nem szabad, aki örökké azzal foglalkozik,
hogy mi helyes és mi nem. Hogy milyen a jó karmester? Néha lehet látni televízióban
amerikai kosárlabdameccseket. Nem tudom észrevette-e már a trénert, az edzőt? Ezek
iszonyú szenvedélyes emberek, akik bekiabálgatnak a pályára, és mindenféle
terveket, instrukciókat írogatnak papírfecniken ott a partvonalon. Nos, szerintem ez a
kosárlabdaedző kiváló karmester, mert nagy szenvedéllyel részt vesz a játékban, de
nem jön be a pályára. Aztán ott vannak például az ortodox zsidó iskolák, a jesivák,
és a jesivákban a rabbik. Mikor a diákok énekelnek, ez az öreg szakállas rabbi néha
bólogat, hogy oké, ezt a dalt énekeljétek. Néha pedig megcsóválja a fejét, hogy
ezt viszont ne énekeljétek. Az a lényeg, hogy a jesivában ez a rabbi dönt. Semmi mást
nem csinál, "csak" választ, hogy melyik dal jöhet és melyik nem. A fiúk nem kételkednek
a rabbiban, ha ő azt mondja, ez a dal jó lesz, akkor ők azt elhiszik. Feltétel nélkül
bíznak benne. Ezek az öreg rabbik ott a jesivában szintén emlékeztetnek a jó
karmesterre.

– Ön munka közben "Iván", vagy "haver" vagy "maestro" vagy "miniszterelnök"?

– Semmiképpen nem vagyok barát, azt nem szabad csinálni, az nagyon rossz,
az árt. Ugyanis akkor megnehezítem a zenészeknek azt, hogy alávessék az akaratukat.
Mikor dolgozunk, teljes mértékben meg kell követelnem, hogy alárendeljék magukat a közös
előadásnak, amit én képviselek. Itt tökéletes diktatúra van, és én kőkemény
diktátor vagyok. Nekem viszont minden pillanatban maximális odaadást kell követelnem tőlük.
Nekik így újra és újra át kell élniük azt, hogy ez az ember – azaz én – követelhetek.
Ezt csak akkor tudják egészséges módon átélni, ha megszoknak egy hihetetlen nagy
fegyelmet és alázatot. Művészeti intézményekben nincs sok értelme a demokráciának,
merthogy ott egyszerűen nem működik. Mint mondtam, itt nem arról van szó, hogy
Fischer Iván akarata érvényesüljön, hanem arról, hogy elérjem azt, hogy egyikünk
akarata se érvényesüljön, csakis a m? közös szolgálatára figyeljünk. Ha bármit
"kreatívkodnak", hozzátesznek, beleadnak, romlik a minőség, és nem az szólal
meg, aminek meg kellene szólalnia, hanem valami más. Diktátor vagyok, hogy jó szolga
lehessek.

– Mi van a kortárs zenével? Hol vannak a Mozartok, Bartókok, Pendereckik?
Egyáltalán hova szökött a dallam az ezredvég zenéjéből?

– Így a huszadik század vége felé kénytelen vagyok azt is megkérdőjelezni,
hogy egyáltalán van-e fejlődés.

– Ezt a zenére érti?

– Mindenre értem. A tizenkilencedik század eleje óta, azaz körülbelül kétszáz
éve belekezdtünk egy olyan kísérletbe, amit azzal a kifejezéssel lehetne a legjobban
leírni, hogy újítás. Ez a lendület a francia forradalom után indult be igazán. Az
ipari forradalommal kezdődött, és most a különböző számítógépcsodáknál, gépembereknél
tartunk. Ugyanígy a zenében is újítanak és újítanak, és persze millió más területen
is. Ez egy idő után unalmas lesz. Elképzelhető, hogy ez az őrület egyszer csak leáll,
és onnantól kezdve másról fog szólni a következő kétszáz év. Onnantól kezdve a
hangsúlyokat máshova fogják helyezni. Újból a valódi kérdések felé fognak
fordulni az emberek. Ez a vadkapitalista őrület, ahol mindent és mindenkit meg lehet vásárolni,
nem gondolnám, hogy sokáig mehet.

Az az érzésem, a hatvanas évek hangulata vissza fog valahogy jönni.

– A zenében is?

– Igen, a változások mindig a zenével szoktak elindulni. Arra számítok,
hogy Kelet-Európában jön egy hatvanas évek jelleg? hullám nemsokára. És jönnek
majd a dallamok is, csak ki kell várni. Tudja, túl sok gombot nyomogatunk mostanában.

– Élmény volt Önt hallgatni!

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!