Hogy a zsidó népet Izrael állam fennállása nem megbontotta, hanem – sok
tekintetben – egységesítette, azt jól bizonyítja a jelen vita is. A látszólag
Izrael bel-, ill. külpolitikáját érintő viták szinte a mindenkori szerzők első
lélegzetvételét követően nyomban a zsidó nép valamennyi újkori – és megoldatlan
– problémája köré gyűlnek össze, hogy azonnal illusztrálják is e problémák
jelenlegi megoldatlanságát. A pontos helyismeret követelményétől eltekintve,
tökéletesen mindegy, hogy a vitázó felek hol élnek, Los Angelesben, Bécsben vagy
Jeruzsálemben. Vallásosok és világiak, jobboldaliak és baloldaliak ugyanazzal a
szókinccsel, ugyanazzal a fékezhetetlen indulattal, és lényegében ugyanazzal az
érvkészlettel – beszélnek el egymás mellett.
Ultraortodoxok, vallásos-nemzetiek, világiak. Elbeszélnek egymás mellett
A zsidó nép az emancipáció óta két nyelv között őrlődve küzd problémáival:
az egyik a legtágabb értelemben vett, hagyományos vallási nyelv, amelyen azonban
éppen az emancipáció, majd az annak nyomán fellépő asszimiláció felvetette
kérdések nemhogy nem megoldhatók, de még csak nem is tárgyalhatók. Ez a nyelv
ugyanis a zárt zsidó világot létesítő és egyben leíró nyelv. Ezen a nyelven nincs
kitekintés a külső, nem zsidó világra, sem az abban élő, külső nyelvet beszélő
zsidókra. Az asszimiláltak nyelve viszont a világ-nyelvek törvényének
engedelmeskedik: maga az immár legkevesebb 150 éves probléma sem megfogalmazható
rajta, nép és vallás viszonyának a problémája, amely az asszimiláltak nyelve előtt
még nem volt probléma. Az új nyelven az üldözött kisebbségtől a liberális
demokrácia követelményén át az urbánus-népies ellentétig valamennyi modern fogalom
eleven, de beszélője a zsidóság önmagáról szóló saját nyelvét nem érti
többé. És itt nem a héberre gondolok.
Izrael szeretete
1998. 12. 12. (II/50)
