Futurisztikus utazásunkat paradox módon múlt-idézéssel kezdjük, de akár egy gyerekkorunkból jól ismert találós kérdéssel is nyithatnánk: „Sző, fon, nem takács. Mi az?” A helyes választ Nicholas Godley amerikai divattervező és Simon Peers brit művészettörténész is jól ismerte, akik többéves madagaszkári tartózkodásuk alatt egy háromszáz éves pókselyem-termelői tradíciót elevenítettek fel. A selyem szövéséhez először 1,2 millió arany hálószövő pókot gyűjtöttek össze, amelyek „termését” naponta 80 alkalmazott „szüretelte”. Az elegendő mennyiségű selyemrost begyűjtése után a pókokat visszaengedték a szabadba. A selyemszálakból fonalat fontak, majd abból egy stólát és egy gazdagon hímzett pelerint szőttek, amelynek aranyló színét a pókselyem eredeti árnyalata adja. Alkotásuk a londoni Victoria and Albert Museumban volt látható tavaly nyáron. Az alkotópáros a gyártást tovább folytatja, annak ellenére, hogy a kuriózumnak számító pókselyem előállítása meglehetősen drága és macerás, az előállított kelme pedig – noha golyóálló, de – moshatatlan.
Habár a szakértők a jövőt illetően a pókok ilyen módon történő „foglalkoztatásában” nem is gondolkodnak, a fejlődést a biotextilgyártásban látják. Ezt a nézetet támasztja alá a londoni székhelyű főiskola, a Central Saint Martins, ahol a jövő divattervezőit képzik. A campus Textile Futures Research Centre kurzusán a diákok és a tanárok a jelenlegi leg-újabb tudományos kutatásokra építve új, sokszor fikció jellegű megoldásokat keresnek a textilkészítésben. Carole Colletnek, a kurzus egyik alapítójának ötlete, a gyökerekből csipkét növesztő földieper több évtized múlva a biotermelés egyik alternatívája lehet. Filozófiája szerint a jövő a génmódosított növényekben van, hiszen a DNS-átprogramozásnak köszönhetően azok képesek lesznek egyszerre gyümölcsöt és csipkét is termelni. Elmélete szerint a jövőben az irányított sejtfejlődés olyan egyszerű lesz, mint ahogyan ma megírunk egy szoftvert. Ez a technológia lehetővé teszi majd, hogy a növényeket sajátos, ember által kitalált működésre sarkalljuk.
Figyelmet érdemel még egy hallgatójuk, Shamees Aden ötlete, amely egy tudományos, kísérleti stádiumban lévő protocellás felfedezésre épít. A teória lényege olyan szintetikus protosejtek létrehozása, amelyek élő szövetként képesek működni, így gyakorlatilag az élő és az élettelen világ közötti éles határ válik áthatolhatóvá. Aden ezt a teó-riát alkalmazza az Amoeba futócipő fejlesztésénél, amely első ránézésre inkább egy ragacsos formátlan masszához hasonlít. A lábfejet körülölelő szintetikus, de élő szövetként működő réteg intelligens, a megfelelő helyen és a megfelelő időben nyújt támogatást a lábnak, ahol és amikor arra szükség van.
2013. 06. 28. (XVII/26)
