A film a 2008-as világválság kirobbanását megelőző napon játszódik, amikor is a legnagyobb, értékpapírokkal kereskedő cégben váratlanul kiderül, hogy soha nem látott krachba manőverezték magukat. Óriási a vesztenivaló. A válságstáb megoldáskeresésében fő kérdés a veszteség áthárítása. Hiába ők okozták a kárt, egy napig, amíg a csőd kitudódik, lehetőségük van valamennyi értékpapírjuk elpasszolására. Ezáltal – igaz, hogy több millió embert tönkretesznek, sőt a globális pénzügyi válság előidézésében is kulcsszerephez jutnak – ők veszteség nélkül megússzák.
Ahogy az az életben lenni szokott, ekkora tétnél a morális szempont (a kinek mit okoz) gyakorlatilag nem létezik. Az önérdek számít, amit, ha érvényesíteni tudok, felszínen maradok, sőt megerősödök. Ma már tudott, hogy a válságért felelős gazdasági vezetők jelentős része dollármilliós nyereséggel hagyta maga mögött a válságot, miközben emberek tömegeit juttatta a nyomor szélére. 2008 ténylegesen tesztelte az elit valódi természetét: felelősen, humánusan cselekvő vagy telhetetlen, könyörtelenül önző döntéshozók irányítanak? Az életben volt erre válasz, ahogyan a filmben az első számú vezető (Jeremy Irons) számára sem jelent kérdést, hogy mit tegyen.
Árnyaltabb képet mutat a második vonal, a felső vezetői szint alattiak jellemrajza. Mindig is voltak és mindig is lesznek emberek, akik képesek bármilyen rendszert kiszolgálni. Mivel nincsenek elveik, ezért minden rendszert könnyedén összhangba hoznak az önérdekükkel. A moralitás nem gyengíti őket, következésképp rendkívül hasznosak az ügy számára. A pénzvilág pedig nem kér mást, csak azt, hogy legyél hatékony – azaz kegyetlen. Akik pedig megpróbálnak rendes emberek maradni, kényszerítő erőkkel szembe menni – úgy, hogy közben kell a pozíció, kell az állás –, azok kiégnek, magányossá válnak, gyalázatosan érzik magukat a bőrükben, szóval igen nagy árat fizetnek a rendszerben maradásért.
2012. 10. 26. (XVI/43)
