Bejött hozzám az intézmény igazgatója egy házaspárral. A hölgy karján egy két és fél éves kislány ült. Közölte velem az igazgató úr, hogy örökbe fogadni akaró szülők, túl vannak a próbaidőn, tessék aláírni az alkalmassági papírjukat. Mit mondhattam én erre?! Akkoriban nem 30 napos gondoskodás volt az előfeltétel, hanem féléves úgynevezett ingyentartás. Miből állapítható meg egy ilyen rövid hivatali találkozáson, hogy alkalmasak-e a szülők? Ez idő tájt egyébként is az volt a felfogás, hogy aki örökbe akar fogadni, az eleve rendben van, és pozitív személy. Az érdekesség az, hogy ez a kislány 8-9 évesen került vissza az intézetbe először, majd serdülőkorában újra. A problémákat elhárították a szülők, pedig az is kiderült, hogy alkoholizáltak, az apuka inzultálta a kislányt szexuálisan is. A lány többször megjelent nálam felnőttkorában, információt szeretett volna kérni a származásáról. Leültem vele párszor beszélgetni, és szembesültem vele, milyen kemény sorssal küzdött. Utóbb kaptam tőle egy levelet, hogy férjhez ment, gyereket szült, rendezett családi életet él. Ezek azok a pillanatok, amiért nagyon megéri dolgozni…
Hogyan ítéli meg ma a közvélemény az örökbefogadást?
– Sokat változott ‘77 óta a közvélekedés. Valójában az örökbefogadókat sosem ítélték meg negatívan, de nagyon komoly előítéletek, félelmek, gyanakvások veszik körül az örökbe fogadandó gyerekeket. Legutóbb a Horthy-korszakban volt jellemző, hogy a törvénytelen gyerekekre gyakorlatilag ráterhelték a megesett leányanyák bűnét. Emellett nagyon erősen tartja magát az a determinista nézet, hogy a gyerek személyiségét döntően az öröklés határozza meg. Az pedig valóban nem tagadható, hogy az örökbe adandó gyerekek többsége halmozottan hátrányos helyzetű szülőktől származik. Jellemző, hogy amikor problémák adódnak az örökbe fogadott gyerekekkel, akkor azonnal az öröklött devianciának tulajdonítják. Az embereknek eszükbe sem jut, hogy a vér szerinti gyerekekkel is ugyanúgy vannak problémák. Azzal meg pláne nem szeretnek szembesülni, hogy általában azok a hibák irritálnak minket a legjobban a másikban, a gyerekünkben, amik bennünk is megtalálhatóak. Nem szívesen veszik tudomásul az emberek, hogy a gyerekekre vetített negatív vélekedések, előfeltevések sajnos önmagukat beteljesítő jóslatként működhetnek, így sokszor a nevelésért felelősök saját maguk lökik deviáns életpályára ezeket a fiatalokat. Azt tapasztaltam, hogy gyakran az iskola is erősíti ezt a mechanizmust, a pedagógusok is máshogy ítélik meg és kezelik az örökbe fogadott, mint mondjuk az elit származású diákjaik viselkedési problémáit.
2012. 09. 28. (XVI/39)
