Sokan állítják, hogy a hagyományos család, amely kizárólag egy férfi és egy nő házasságával, majd születés vagy örökbefogadás által jön létre, válságban van – hasznavehetetlen és elavult, mert a férfi felsőbbrendűségére épül, az individuális önmegvalósításnak kerékkötője, és a külső, felgyorsult társadalmi változásokkal szemben rugalmatlan.
Ma már ezzel az elterjedt felfogással bombázzák a közvéleményt a reklámok, a szuperfilmek, a magánéletükben is reflektorfénybe állított médiasztárok, talkshow-celebek. A gyermekeit otthon ellátó, a háztartást (a férj munkavégzése miatt) egyedül vezető asszony képe, aki szexuálisan monogám, ma már széles rétegek előtt nem az élettel való beteljesedés mintaképe, sokkal inkább kényszerrel felvett szerep, mely törvényszerűen jár együtt a kilépés, a „szabaddá válás” elfojtott vágyával.
A jól működő, hagyományos családnak hírértéke sincs. Fontosabb a fiatal test látszatának, a szexuális vonzerőnek a fenntartása, a tizen-huszonévesek értékrendszerének követendő normaként való kiterjesztése minden generációra.
Hagyományos család helyett alternatív család
A hatvanas években tömegessé váló születésszabályozás és legális abortusz, a dolgozó nő (és a kétkeresős családmodell) elterjedése, a nemek egyenlőségének és a nők szexuális felszabadításának hangoztatása valóban forradalmi változásokat eredményezett napjainkra. A „no-fault” ügymenet viharos térnyerésével a válás soha nem látott méreteket öltött a fejlett nyugati világban. A leggyakoribb válóokok: az elhidegülés, a hűtlenség, a szexuális beteljesedés hiánya, az értékrendszerbeli ellentétek, összeférhetetlenség, önzés, a kommunikáció alacsony intenzitása és minősége, anyagi problémák, az alternatív életstílusok felértékelődése, a partner elnyomásától való szenvedés és a munkaidő aránytalan meghosszabbodása. Pszichológusok állítják, hogy a kapcsolatot érő nyomások egészséges megoldás esetén végül a párok közötti bizalom megerősödését eredményezhetnék, ez azonban a kapcsolatban részt vevő mindkét féltől nagy alkalmazkodó- és kompromisszumkészséget követel. A mai kultúra azonban inkább az élet kellemesség- és örömvonatkozásait hangsúlyozza a felelősségoldallal szemben. Vonzóbb a flexibilitás, mint a kompromisszumkeresés – így a válás is a megegyezésnél.
Az alternatív életmódok apostolai ma is evidenciaként hirdetik, hogy mindaz a lelki gondoskodás, szexuális intimitás, anyagi biztonság, ami a hagyományos családban több ezer évig működött, létrehozható más keretek között is. Az egyén szabadsága ma, vélik, nem teljesedhet ki a hagyományos család merev keretei között, amelyeket bizonyos „abszolút” igazság nevében erőltetnek ránk. Ha felszámoljuk ezeket a korlátokat-kereteket, és megengedjük az embereknek, hogy „szabadon” válasszanak, akkor ők létre fogják hozni a szükségleteiknek leginkább megfelelő életmódot és családformát – szól a posztmodern fáma.
Ezen szólamok hatására mindenhol, így Magyarországon is kitolódtak a családfogalom határai az elmúlt évtizedekben. De ezek a határok cseppfolyósak. Mára magába foglalja egyértelműen azokat az együttélési variációkat, amelyek nem túl rég jelentkeztek tömegesen – élettársi viszony, tartós párkapcsolat. De családnak tartaná-e a többség a tudatosan gyermeket nem vállaló házas- vagy élettársakat, akik munkának, utazásnak, örömöknek élnek? Mennyire fogadják el családnak honfitársaink az „egy szülő-egy gyermek + egy külső barát” alapállást? (Talán többen tartanák családnak az elvált nő-egy gyermek, mint az elvált férfi-egy gyermek felállást.) És a Nyugaton már egyre szélesedő társadalmi diskurzust gerjesztő tartós homoszexuális kapcsolatot (melynek történelmi megkövetése, társadalmi rehabilitációja és jogi emancipációja mellett ma már kiterjedt lobbikörök és „emberi jogi népmozgalmak” érvelnek) minek kéne nevezni?
Az alternatív családiság legfőbb jegye ezekben a variációkban tulajdonképpen az egyfajta időleges kapcsolatrendszer. Voltaképpen valamiféle barátság. Egy felmérés szerint a megkérdezett magyar fiatalok egy része úgy tartja, hogy egy személynek számtalan szexuális kapcsolata lehet az élete során, s időről időre ezek bármelyike előléphet családi kapcsolattá. Az alternatív család legfőbb jegye talán a kölcsönös gondoskodás, de ez különbözik a felelősségvállalás állandóságától. Még az sem kizárt, hogy a tagok nem is élnek egy háztartásban. S a határ a normális és a „nem normális” életvitelek (pl. poligámia, biszexualitás, homoszexualitás) között mindinkább átjárható a fiatalabb generációk szemében.
Az alternatív családmodell több eleme minden bizonnyal még azok számára sem teljesen elfogadható, akik egyébként nyitottak az új dolgok tolerálására. Sokakban különválik a jogos a kívánatostól. A húsz-harminc évvel ezelőtti álláspontokhoz képest az embereknek sokkal nagyobb hányada ért egyet ma azzal, hogy senki sem határozhatja meg egy egyénnek, kivel házasodjon össze. Ugyanakkor közismert, hogy az emberek túlnyomó többsége manapság sem örülne – a tolerancia általánosan növekedő üteme ellenére sem – a homoszexualitás további terjedésének.
Az alternatív és a tradicionális családmodell között tehát vannak szakadékok, ám átmenetek is léteznek. Ez azért lehetséges, mert a két modellnek – úgy tűnik – van azért egy-két közös pontja, ez pedig az érzelmi összetartozásnak, a közös tapasztalat- és érzelemvilágnak legalábbis egy minimuma. Hiszen mindenhol, de különösen a nagyvárosokban rohamosan növekszik a magányos emberek száma. A megkérdezettek többségénél a társadalmi méretekben ugyan csökkenő, de magát makacsul mégis tartó házasulási kedv hátterében nem a tartós és biztonságos szexuális kapcsolat lehetősége áll, hanem a magánytól való félelem, az érzelmi melegség, a szeretet és elfogadottság utáni vágy.
2011. 07. 08. (XV/27)
