hetilap

Hetek hetilap vásárlás
A nagy vikingföldi kaland
Isten terepasztalán

Izlandra fapados járattal elutazni, és csomagunk elvesztésén nem bánkódni. A kősivatagnak nekivágni kipróbált útitársunkkal, meg az eltört bankkártyával. Gyalogolni hetekig, északról délre átszelni a szigetországot, közben élelmet önuralommal porciózni. Tizenöt fokos nyári napnak igen örülni, ajándéknak látni a gejzíreket, a mesebeli fjordokat, és jégtiszta vizet inni, ám a tej ízére vágyni az első tehén láttán… nos ez az, amit elismerően kalandnak nevezünk, kipróbálni azonban kevesen mernénk. Pedig Horváth Tamás és Imre Gábor pontosan ezt tette.

Kezdhetnénk mesebeli módra. A fizikatanár és egykori tanítványa, a
műegyetemista kedvelte a természetet. Szerették magukat próbára is tenni benne,
hogy mennyit bírják hegyre föl, tűrnek-e hideget és fáradtságot. Mert túl lenni
mindezen amolyan győzelemféle, s arra időnként szükségünk van. Így van ez a
szenvedélyes vízitúrásokkal, országjáró bringásokkal, pecsétgyűjtő
hegymászókkal, kik átlagos munkatársnak tűnnek, jórészt íróasztaloknál
dolgoznak, de néha érzik, hogy az urbanizált létből ki kell szakadniuk.

Ők még így is hobbi-természetjárók. A „keményebb arcok” már katonai
teljesítménytúrákra, erdélyi, szlovák csúcsokra és olasz háromezresekre járnak,
az igazán „hard” változatot pedig az önkéntes „számkivetettek”, a bushcraftosok
jelentik. Például a tanár úr múlt ősszel egy hétig a skót felföldet járta –
sátor nélkül, egyedül. Az augusztusi izlandi túléléshez azért kissé
felszerelkeztek, de az első próba hamar megjött: a reptérre már nem érkezett meg
Gábor hátizsákja, benne az élelemmel és a sátor felével. Egy nem várt sárga lap,
s még pályára se léptek!

Egy hét kényszerű városnézés tehát a tizenhatezres „nagyvárosban”, Akureyriben.
Színes faházak, skandináv jólét mindenfelé. Gábor halászhajókat nézve
feketemunkán tűnődik, ám a csomaghajsza közben hallgatott műhangot („please hold
the line”) elunva, némi pótlást szereztek be (kisebb hátizsák,
gyerek-polárpokrócok, mert „Izland a világ legdrágább országa”), és belevágtak.
Leszállva a robosztus buszról – itt átlagszint a terepjáró, még a postásé is
nagyzolásnak tűnne Pesten – ott álltak kora délután a Godafoss (istenek vize)
vízesésnél, ahová a pogányságot elhagyó vikingek a fabálványaikat hajították.
Előttük dél, hátuk mögött észak. Sehol egy fa, a holdra szállást is errefelé
gyakorolták az amerikaiak. Hinnénk, nagy beszélgetések jöttek a Sprengisandur
kősivatagon át, de hamar elfogy a téma, s az ember a megteendő távra koncentrál,
majd kiderül, hogyan áll monotóniatűrés tekintetében. „Az elején óránként
megálltunk, a zsákok még tele voltak, és a combizmok jeleztek” – mondja Tamás,
pedig eledelük csupa „hegymászókajából” állt: müzli, rizs, szárított hal,
krumplipürépor, olyasmik, amiknek nincs nagy víztartalmuk. A napi porció tíz
deka müzli, egy hagyma, fél csík szárított hal, egy adag rizs és hat kocka
csokoládé, egész napra elosztva, hogy az éhségérzet mindig csillapodjon. A
„tövis az oldalukban” mégis a viaszfőző (egy kövérebb gyertya) kormozó lángja
volt, mely tűzhelyükön (két sátorvas köveken) lábosukat (egy konzervdoboz)
melegítette. A marsbéli tájon helyenként „zsebvulkánok”, hőforrások és
steinmannok (nem Karinthy hősei: kőből emelt útjelzők) mellett vitt az útjuk.
Ritkán egy-egy terepjáró is jött, utasaik barátsággal, bár kérdő arccal intenek:
rendben van-e minden? Nem gyakori látvány két hátizsákos gyalogos a sziget
közepén, a maguk harminc kilométeres napi sebességével. Igazi menedékházat
kétszer láttak a pusztaságban, de vízből volt elég: a legjobb ásványvíz-ízekben.
Csak feljebbről kellett venni a patakból, mint a birkák. „Az egyik fő tanulság –
emeli ki a tanár úr –, hogyan változik az igényszint a civilizációtól
eltávolodva. Átmenetileg a tudat beszűkül, csak teszi az ember az egyik lábát a
másik után, majd elő a sátrat, legyen vége a napnak.” Elaludni könnyű volt,
pedig csak egyiküknek jutott hálózsák, Tamás pokrócba csavarva az egyik
kiürített zsákon aludt az 5-6 fokos nyári éjszakákban – ezért társa ma is hálás.


A mélypontok leküzdésében a félgenerációs korkülönbség is segített (Gábor mindig
elfogadta a mentor-túratárs döntéseit), és hogy amiben megállapodtak (napi táv,
csomagelosztás, pihenők és élelem beosztása), azt betartották; nem túl gyakori
ez ma nálunk.

„Máshogy fárad el ilyenkor az ember, mint a főleg fejével végzett munkanap után”
– mondja Tamás. „Az izmok átszoknak a folyamatos terhelésre, a szervezet
működése hatékonyabb lesz”, a vándorok egy-másfél kilót fogytak az egész út
során, bár érezték idővel, hogy testük tartalékai helyett már csak abból élnek,
amit megesznek. A vége felé így is állandóan éhesek lettek. „Öngól ilyenkor jó
ételekről hangosan fantáziálni, abba is hagytam hamar, mikor Tamás leállított” –
emlékezik Gábor, de a „mindennapi kenyér” kifejezés azóta is mélyebb értelmű
szószerkezet a számukra. Egy gleccserpataknál esőben volt a holtpont. „Bakancs
le, tartalékcipő fel, és át az egyfokos vízen. Ezernyi tűszúrás a lábban, majd
jön a zsibbadás” – idézik fel. Épp akkor találkoztak egy túrakerékpáros brit
házaspárral, akik mentolos csokigolyóval kínálták őket: „Borzalmas íze volt, de
pszichésen jól esett.” Az út kétharmada után civilizációba botlottak a Fjallabak
Nemzeti Park bejáratánál. A büféként szolgáló zöld iskolabuszból egy egész kiló
kenyeret vettek (amit Gábor ott helyben majdnem el is tüntetett). Végre
„szombatnap” jött: csak pihenés, evés, olvasás. Találtak itt hőforrást, így
végre melegvízben fürödtek, és gőzforrást, mely főzésre kiváló.

„Úgy mondtuk, ez Isten terepasztala, mert a fennsík széléről lenézve mintha egy
nagy makettet bámulnál: egy kis hegy hósipkával, apró vízesések, szikrázó
obszidiánmezők, minikanyonok. Amint egy völgybe leértünk, hirtelen elárasztott
minket a parfümillat, a virágmező csapást mért az érzékeinkre.”

A túra egy vulkánon átkelve Skógar városkában ért véget, egy utolsó
próbatétellel: Tamás sérült bankkártyáját elnyelte a készülék. A helyi recepciós
hölgy felismerte helyzetüket, és közel sem a borostás, csapzott kalandorokat
látta bennük. Egyebek közt ingyenes járatot szervezett nekik Reykjavíkba,
svédasztalhoz hívta hőseinket, „jószívűsége gazdagsága” az idegenekhez a sokak
megélte erdélyi szívességet idézte bennük.

A két útitárs leült végül az Atlanti-óceán partján. Kicsit elnyűtten csaptak
egymás kezébe: ezt megcsináltuk. De a Mont Blancról hallott mondás útjukra is
igaz: „ez már túl nagy volt, hogy csak úgy jókedvből. Utólag viszont
felejthetetlen élménnyé lesz a dolog.”

A buschcraft

A buschcraft a vadonban boldogulás tudománya a modern civilizációs eszközök
nélkül – vagy azok minél csekélyebb használatával. Maga a kifejezés többszáz
éves, Ausztráliában, Új-Zélandon és Dél-Afrikában is használták. Így például a
bushman szó a bushcraftban jártas személyt jelölt, valakit, aki minden
elképzelhető természeti körülmény közt feltalálja magát. Mindez mára
életszemléletté, világhálós nonstop tapasztalatcserévé vált.

A közös látásmód lényege: minél tovább kibírni a természetben, eljutni valahová,
ősi módon tüzet rakni, hajlékot építeni, nyomot keresni, és lehetőleg azt enni,
amit az erdő ad.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetéssel vagy belépéssel tudja elérni.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!