„Szeptember 11-e idén a szokásosnál is fájdalmasabb lesz. Egy dolog az emlékezés. Teljesen más dolog viszont azt látni, hogy a támadások kitervelésének helyszínén ismét a szeptember 11-e előtti állapotok uralkodnak, ahol a tálibok vannak hatalmon, és az al-Kaida országszerte menedéket élvezhet” – állapította meg Newt Gingrich azután, hogy a 20. évfordulóra időzített amerikai kapituláció után a tálibok elkezdtek hosszú távra berendezkedni.

A republikánus veterán szavai nagyon sok amerikai lelkiállapotát fejezi ki, de még az Amerika-szkeptikus Európában is nagy a döbbenet. Már a kivonulás kapkodó, B-terv nélküli módja is minősíthetetlen volt, de (ahogy az angol mondja: sértéssel bővítve a sérelmet) az eredetileg szeptember 11-ére kitűzött, végül előrehozott határidő maga volt a cinizmus, a közel háromezer áldozattal szembeni jelentős tiszteletlenség, hiszen az üzenete az, hogy nem tudtunk érdemi választ adni a halálotokra, vissza kell lépnünk a kezdő mezőre.

Húsz éve Afganisztán adott teret az al-Kaidának Amerika megtámadására, most pedig a tálib vezetés, az al-Kaida, a legalább 180 ember halálát okozó kabuli robbantással bejelentkező ISIS, de a világ összes latorállama és terrorszervezete úgy érezheti: csak ki kell várniuk, és büntetlenül eljön az idejük. Amerika rezignáltan visszavonul a történelemből: aggasztó módon egy egyre szélesebb konzervatív-demokrata koalíció ért egyet abban, hogy semmi keresnivalójuk nincs a világban, az Egyesült Államok csak egy ország a sok közül, egy a három nagyhatalom közül, nincs üzenete vagy pláne missziója a világban.

Ez azonban igen veszélyes illúzió.

Nem mi üzentünk hadat

Szeptember 11-éről a legközhelyesebb megállapítás többnyire az, hogy azóta semmi sem a régi, ilyenkor a drákói nemzetbiztonsági törvényeket és a reptéri kényelmetlenségeket szokták emlegetni. Megtanultuk, hogy a biztonságnak ára van, láttuk, hogy a terrorellenes harc számos hibával és bűnnel járt, ugyanakkor az is egyre szembetűnőbb, mennyi minden maradt ugyanúgy. Az iszlamista veszély például biztosan nem tűnt el.

Vég nélkül sorolhatnánk az azóta eltelt időszak merényleteit: London, Madrid, Párizs, Nizza, Brüsszel juthat hirtelen eszünkbe, de ez csak Európa, a Religion of Peace (a „Béke vallása” – a szerk.) honlap számlálója szerint 9/11 óta iszlamisták 39 970 halálos terrorista merényletet követtek el szerte a világon. Afganisztán megtámadásának fő oka az al-Kaida szétverése volt, illetve az, nehogy a terror-network ismét megtámadhassa onnan Amerikát, és bár ez utóbbi cél teljesült, az ENSZ adatai szerint az al-Kaida az amerikai kivonulás előtt ismét minden második afgán régió­ban jelen volt. Amíg az iszlamisták hatalmas, háborítatlan területeket birtokolhatnak, és amíg azt hihetik, bármit megúszhatnak, sohasem lesz nyugta a nyugati civilizá­ciónak.

Ezt a háborút nem a Nyugat kezdte, de csak a Nyugat tudja megfékezni. A szélsőséges iszlám (tehát nem „a muszlimok”, hanem szervezett ideológiai radikálisok) hosszú évszázadok óta támadják ezt a civilizációt, napi tettekben, és reményeik szerint a fejekben is.

Ezért ez a ránk kényszerített háború nemcsak a halálkultuszban utazó terroristák kiiktatásáért zajlik, hanem a morális bizonyosságunkért is: a (politikai) kultúrák nem lehetnek egyenrangúak. A mi civilizációnk, a mi értékrendünk toronymagasan felette áll a dzsihadistákéin, hiszen a szabadság, az emberi jogok kultúrája soha nem lehet egyenrangú a szabadság és az alapvető emberi jogok teljes tagadásával.

Ez a háború a jó és a rossz megkülönböztetésének jogáról is szól, épp ezért áttételesen a morális relativizmus, a posztmodern „dekonstrukció”, a nihilizmus, az amerikai alapértékek tagadása ellen is irányul. Afganisztán kudarcából először 2015-ben Donald Trump, majd Joe Biden, és nyomukban egyre többen vonják le azt a következtetést, hogy elég a „végtelen háborúkból”, Amerikának, ha nem is pont ilyen drasztikusan, de vissza kell vonulnia a drága és a nemzet érde­keit nem szolgáló háborúkból, megszállásokból.

A „nemzetépítés” vége?

Az afganisztáni misszió kritikusainak igazuk van abban, hogy kezdetben szó sem volt valamiféle afgán liberális demokrácia intézményesítéséről, a nők jogainak védelméről, nem erről szólt a küldetés, hanem a jogos önvédelemről. Ez a fajta bővített misszió nem volt ugyan teljesen sikertelen, húsz év alatt Afganisztánban milliók (fiatalok, nők, kisebbségek, a politikai- és médiaszféra) tapasztalhatták meg a nyugatosodást, de a lelketlen megvalósítás és a gátlástalan korrupció természetesen megkönnyítette a tálibok előtti fegyverletételt.

Meggyőződésem azonban, hogy súlyos önbecsapás lenne kissé lenézően a „nem az afgán nők miatt háborúzunk” szlogent hangoztatni.

A 2.0-ás „békésebb” tálibok ránk nézve is veszélyesek. Már hatalomátvételük első napjaiban megkezdődött a független politikai és médiaszemélyiségek üldözése, megkezdődött a terrort ígérő keresztényüldözés, vadászat a bibliaapplikációkra. Ennek a rezsimnek a külvilághoz való viszonya, Amerikával és Izraellel szembeni attitüdje a rendszerből magából fog fakadni, ezért ennek kiiktatása előbb-utóbb nem lesz megkerülhető feladat.

Nemcsak a kivonulás módja, de ténye is erősen megkérdőjelezhető, ha egy amerikai vezetés merne hosszabb távban gondolkodni. A kongresszus által 2019-ben létrehozott Afghanistan Study Group javaslata szerint egy 4500 fős amerikai és 7 ezer fős NATO-jelenlét elegendő lett volna az alapvető stabilitást biztosítani az országban. Rendben, ne gondolkodjunk „nemzetépítésben” – de azért gondolkodjunk. Nevezzük, mondjuk saját, önző biztonsági érdekeinknek.

Akár a tálib/al-Kaida-blokk, akár ISIS-os riválisaik uralják majd a terepet, a Nyugat óhatatlanul vissza fog térni az afgán terepre, ha máshogy nem, vadászgépekkel, drónokkal. Ha „realizmus” címén bele is törődünk a helyi érdekű törzsi erőszakba, a modernitás lekapcsolásába, a tálib győzelmi modell exportjába semmiképp nem lenne szabad beletörődni. Szó sincs „végtelen háborúkról”, de az elrettentésről és a terror feltartóztatásáról bűn lenne lemondani.

Paul Wolfowitz volt védelmiminiszter-helyettes híres mondása szerint „véget kell vetni azoknak az államoknak, amelyek szponzorálják a terrorizmust”. Ez ebben a formában nyilván lehetetlen küldetés, de eközött és az önizoláció között igen széles a lehetséges fellépések spektruma.

A legfontosabb a kishitűség legyőzése, az öntudatra ébredés lenne: ha Amerika nem áll ki határozottan önmaga és a szabad világ többi részének érdekéért, akkor ki fog?