„Alig hinném, hogy az áldozatok emléke felé tett főhajtás bármilyen magyarázatot igényel. Ez emberség és nem politikai nézetek vagy pártállás kérdése” – írta Orbán Viktor kormányfő a Mazsihisz vezetőinek címzett levelében a német megszállás 70. évfordulója alkalmából a Szabadság térre tervezett emlékmű kapcsán, igyekezve elvenni az ügyben kialakult polémia élét. A vitát elsősorban nem az gerjesztette, hogy a Miniszterelnökség társadalmi egyeztetés nélkül gyakorlatilag néhány nap alatt „zsírozta le”, hogy a koncepciót és a látványtervet is jegyző Párkányi Raab Péter szobrászművész készítheti el az alkotást – nettó 211 millió forintért. Ennél jóval meghökkentőbb volt maga az alkotás látványterve, és annak magyarázata, amely szerint a német birodalmi sas az „agresszív” náci Németországot jeleníti meg, amely lecsap a Magyarországot szimbolizáló „szelíd” Gábriel arkangyalra. A művész szerint ez utóbbi párhuzam azért is helytálló, mert az arkangyal figurája a kultúrtörténetben „Isten embere, Isten ereje az isteni erő”. Azok kedvéért, akiknek ez még nem lenne elég, a művész tovább magyaráz: „Gábriel arkangyal alakja szép és szelíd. Teste tökéletes, tekintetében nem jelenik meg rémület. (…) Széttárt karjai három mozdulatot idéznek: a megadásét, a keresztrefeszítést de egyben feloldásként az áldásosztásét is, mely áldásosztás lehet egy végső üzenet, és lehet egyben egy új kezdet is.”
Történészek szerint azonban az emlékmű egyenesen meghamisítja történelmünk egy fontos időszakát. 26 kutató írta alá azt a nyilatkozatot, ami többek között tartalmazza: „Azzal, hogy az emlékmű a holokauszt áldozatait és a holokauszt kollaboráns elkövetőit egyetlen áldozatként jeleníti meg, meggyalázza az áldozatok emlékét. A magyar holokauszt a magyar hatóságok aktív közreműködésével zajlott le. Az emlékmű azonban a felelősséget kizárólag a németekre és a német hadsereg »nyilaskeresztes fiókáira« hárítja.”
Ungváry Krisztián, a téma egyik kutatója jegyzetben fejtette ki szakmai ellenvetéseit. Ezek szerint az 1944-es év eseményei jóval összetettebbek annál, semmint hogy a „rossz” németek és a „jó” magyarok küzdelmeként lehetne bemutatni a történteket. Eichmann maga például el volt ragadtatva itteni élményeitől, egy kollégája pedig leszögezte, biztos, hogy a magyarok a hunok leszármazottai, mert ennyi brutalitást a „zsidókérdés megoldása során” sehol másutt még nem látott. A német megszállás ráadásul nem igázta le az országot, azokat legalábbis semmiképpen nem, akik számára lehetővé tette, hogy újraosszák mintegy 800 ezer ember vagyonát. A történész hangsúlyozta, hogy Magyarország a német megszállás előtt is hozott több mint száz zsidóellenes törvényt és rendeletet, az országban több helyen voltak pogromok (1938: Kisvárda, 1942: Munkács, Máramarossziget), tömeggyilkosságok (1942-ben összesen 700 zsidó halott a Délvidéken), és 17 ezer embert érintő tömeges deportálás Kamenyec-Podolszkijba, valamint a maga embertelen eszközeivel a munkaszolgálat, amelyben 1944 előtt is már több mint 10 ezer ember pusztult el.
2014. 01. 24. (XVIII/4)
