„Nagyon meggondoltuk, megrágtuk a kérelem ügyét” – mondja Tullit Levente Torockóról. A család apraja-nagyja hosszasan vitatkozott az állampolgárság kérdéséről, főleg a 2004. decemberi népszavazás után. „Nehezen emészti meg az ember erre felé azt a pofont, amit a magyar többségi társadalom adott nekünk – veszi át a szót a feleség, Zsuzsa. – Akkor olyan érzések, indulatok dolgoztak bennem, amin még én is meglepődtem. A faluban mindenki ettől a döntéstől szenvedett, szinte éreztük a románok gúnyos gondolatait – akikkel amúgy jóban vagyunk – na, nem kelletek ti senkinek, se itt, se ott. Az akkori népszavazást a mostani törvény sem tudja feledtetni. Édesanyám azonban józanul annyit mondott, hogy a gyerekek miatt fontos jól dönteni, nekik már ne kelljen ettől a kitaszított életérzéstől szenvedni.”
Levente veszi át a szót: „Mi mindent megteszünk azért, hogy magyarnak neveljük a gyerekeket, nekünk fontosak a verseink, meséink, a valahová tartozás érzése, ezért harcolunk, de mindezt nem egy papír fogja megtestesíteni, amin magyar címer díszeleg. Nem ettől tartozik valahová az ember, hanem a neveltetésétől, a kultúrájától, az érzéseitől. Tudjuk, nehéz ezt megérteni ott a nagyvárosi flaszteren, de mi nem valaki ellen akarunk magyarok lenni, hanem magunkért” – mondja a férj, és felesége Tamási Áron szavaival érvel, hogy őket nem egy megfoghatatlan bosszú élteti Trianonért, hanem a valahová tartozás vágya, szükségszerűsége: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamban. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával, és a szemem megtelik a hajnal harmatával.”
Az eljárás nem olcsó az erdélyi átlagpolgár számára sem, a falusi embernek meg egyenesen drága. A hivatalokba való járás amúgy se szokás errefelé, ezért a közel négyszázlelkes faluból még csak a tehetősebbje vágott bele a procedúrába. A magyar állampolgárságot igényelni lehet az összes magyarországi anyakönyvvezetőnél, továbbá minden megyeszékhelyen, a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal ottani igazgatóságainál, valamint az összes külképviseleten. Az eljárás díjtalan ugyan, de az iratok hivatalos fordítása és a személyes okmányok beszerzése közel húszezer forintos kiadást jelent az új állampolgároknak. Az eddigi kérelmezők több mint fele Erdélyben, körülbelül negyede pedig a Délvidéken adta be papírjait.
A főtéren szikrázóan süt a februári lopott napfény, a templomból áramlik hazafelé a jónép, a kép akár egy olvasókönyvben is elférne. Aztán a sok ismerős között felbukkan a harangozó, Vernes Laci bácsi. Rövid köszöntés után rögtön témánál vagyunk, az öreg jókedvűen félrecsapja a kucsmáját, és vég nélküli monológba kezd. „Orbánország” állampolgársága őt nem érdekli, szerinte a jelenlegi miniszterelnök húsz éve áltatja minden nyáron a magyarokat Tusnádon, de eddig semmilyen eredményt nem akart felmutatni.
A mostani döntésében sem az erdélyi közösség tagjai iránt táplált érzéseket véli, hanem egyfajta kecskebölcsességet: nektek is jó, nekünk meg pláne, azaz ti érzelmileg kaptok valamit, mi meg nyerünk százezer választót. Az idős kornak van egy előnye is az öreg székely szerint, mégpedig az, hogy tisztábban lát az ember a viszonyokban, és könnyebben ismeri fel, ha át akarják ejteni – mondja huncutul hunyorogva, és egyenesen felháborítónak nevezi, hogy neki kell bizonygatnia saját és felmenői magyarságát. „Majd, ha a magyar kormány minden tagja bebizonyítja, akkor talán, de addig én nem járkálok utána, nem fizetek érette” – érvel a góbé búcsúzkodva, de azért azt még hozzáteszi, hogy ha a románoknak elég volt annyi, hogy moldvai „atyjuk fiai” román nyelven románnak vallják magukat, akkor mit bizonygassa egy székely azt, amit mindig is vallott?
És ha már a moldvaiak, akkor mi lesz vajon a csángókkal? A moldvai csángó magyaroknak nincs olyan papírjuk, amely arról szólna, hogy valamely ősük magyar állampolgár lett volna – mondja Veronika, aki évek óta tanít a csángóföldi Ariniben. De talán éppen miattuk került az a törvényszövegbe, hogy elég a magyarországi származás valószínűsítése. Nekik elég lesz, ha felmenőik anyakönyvi kivonataival igazolják, hogy a csángók által lakott területen születtek, vagy azokban a falvakban éltek az őseik, és bizonyító erejű a római katolikus egyházi igazolás is. A moldvai csángók egyelőre még nem kérték tömegével az állampolgárságot, de a Magyarországon tartózkodók és ott dolgozók már többen megtették, sőt várják, hogy a konzulátus Bákóban is tartson majd ügyfélfogadást.
Az erdélyi állampolgársági kérelmek beadásában a Demokrácia Központok segítenek a kérelmezőknek. Ha kell, a sokszor nehezen hozzáférhető, régi iratokat is előkerítik, és a kérelmek megírásában is utat mutatnak. Természetesen a nagy érdeklődésre való tekintettel számos politikai és civil szervezet próbál részt venni az eljárásban, de hivatalosan a honosítást segítő irodákat csak a Nemzeti Tanács működteti a magyar kormánnyal együttműködve, közel hatvanmillió forint kincstári támogatásból. Az első állampolgárságok átadását összekötik a tavaszi nemzeti ünneppel: március 15-én Budapesten és több más magyarországi nagyvárosban, ezenkívül Csíkszeredában, Kolozsvárott és Szabadkán is ünnepélyes eskütételt tartanak a tervek szerint.
Tőkés László református püspök Debrecenben nyújtotta be az elmúlt héten honosítási kérelmét. Lapunk úgy értesült, hogy a kérelem helyszíne összefüggésben lehet azzal a tervvel, amely szerint Debrecenben a kettős állampolgárságot szerzők tömeges eskütételével egybekötött ünnepséget rendeznek áprilisban, amelyre meghívást kap Tőkés László is, hogy ott és akkor vegye át magyar állampolgárságát.
2011. 02. 11. (XV/6)
