Szilágyi Aladár és felesége
Fotó: Családi archív
Kincskeresés, Ausztrália, őslakosok, sivatag, drágakövek
E szavak hatására
indult el a lelkemben a megállíthatatlan álmodozás, amely később átvette és
vezérelte az útjaimat. Ezek az álmok vittek a tolnanémedi kendergyári
lakótelepről az ausztrál opálmezőkre – meséli Aladár, aki harminc évvel ezelőtt
a bőr- és szőrmefeldolgozó ipar munkaügyi előadója volt. Élete fordulópontja a
Vörös Csillag Szállóban következett be, ahol felesége, Erzsike is dolgozott. Az
egyik, 1956-ban kivándorolt vendég lelkesedéssel és tűzzel teli beszámolókat
tartott az ausztrál fekete opálról, melyet a 19. századi magyar opálbányászok
leszármazottai termelnek ki a sivatagban.
Aladár nem rohant fejjel a falnak. Csak pár évvel később tett felfedező utat
nyugaton, majd 1979-ben feleségével együtt kiszöktek. Erzsike sírt a buszon,
amikor elhagyták a határt, és férje csak a jobb élet reményével tudta
vigasztalni. Svájcban hat évig pincérkedtek, mire összejött a pénz a nagy
utazásra. Aladár addig is könyvekből képezte magát a kövekről és a csiszolás
tudományáról.
„Amikor 1981-ben Ausztrália földjére érkeztünk, először építkezéseken kezdtem el
dolgozni, köveket cipeltem napi tizennégy órában. Arra gyűjtöttem, hogy
eljuthassak a több ezer kilométerre fekvő sivatag opálmezőire” – folytatja az
akkor még cseppet sem sikerszagú történetét Aladár. Egy nap felkerekedtek és
négy teljes nap buszozás után megérkeztek a kígyók és skorpiók földjére. Lakott
település nyolcszáz kilométerre, alvás sátorban, víz hordóban, áram
generátorról, 45 OC fok árnyékban, por, legyek, magány, és persze kilométereket
átszelő alagutak a föld alatt. Mivel Ausztráliában is a kocsmában indult és
végződött minden jelentős esemény, a vállalkozó szellemű páros is ott
ismerkedett meg a helybeli magyarokkal – mert ugye magyarok mindenhol vannak. Az
itteniek cserzett bőrű, szakállas kincsvadászok voltak, aki a kövek között
vélték megtalálni szerencséjüket.
2006. 12. 21. (X/51)
