Akassai szász (cipszer) családba született Grosschmid Sándor 14 évesen szökött el először otthonról, hogy azután soha többé ne találjon haza. „Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire se fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen” – írta szökése után három évvel egyik barátjának.
A gimnazista diák úgy érezte, hogy sem szülei, sem tanárai nem értékelik kellőképpen az írásaiban megmutatkozó zsenijét: „senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék”. Márai lázadó tinédzser volt és maradt egész életében.
Életében hetven könyve jelent meg, ma százharminc különféle művét ismerjük. Legtermékenyebb periódusa 1930 és a 1942 közé esik. Ekkoriban Magyarország egyik legolvasottabb prózaírója, s a műveiből készült darabokat a legjobb budapesti színházakban játsszák a korszak legkitűnőbb színészei. Ez az a bizonyos „jól menő íróság” – később nem csekély öniróniával nyilatkozik róla –, amely lehetővé teszi számára, hogy a Vár alatti Mikó utcában vegyen lakást, és saját autóval furikázzon a fővárosban. Márai könnyű kézzel veti papírra műveit és rengeteget publikál – újságcikkeinek (a „lírom-lárom” írásoknak) száma ötezer körül mozog. Az emigrációból visszatekintve azonban ő is úgy látja, hogy legmaradandóbb művei az Egy polgár vallomásai című önéletrajzi regény (1934), amelyet trilógiává bővít az emigrációban írt Hallgatni akartam (1948) és a Föld, föld! (1949) című kötetekkel; valamint ötrészes család- és nemzedékregénye, A Garrenek műve, amely enciklopédiája mindannak, amiért élt és alkotott; és természetesen a naplók, ezek a páratlan értékű kordokumentumok. Az 1942-ben kiadott A gyertyák csonkig égnek című regénye – amely angolul Embers címen jelent meg – valódi világhírre tett szert. 1998-ban ez a regény volt a Frankfurti Könyvvásár legnagyobb könyvsikere, és ugyanabban az évben még az olasz kiadás példányszáma is elérte a százezret.
2017. 02.03. (XXI/05)
