Matthew, vagy ahogy bemutatkozott: Matteo Spender és Maro Gorky háza Toscanában, a San Sanóba vezető út egyik leágazásának rejtekében bújik meg. A férj szobrász és író, ő készítette a Westminster-apátságban az emlékművet Erzsébet királynéról, melyet II. Erzsébet avatott föl. Spender egyébként a híres angol költőnek és műfordítónak, Stephen Spendernek a fia, ugyanakkor olasz ismerőseink úgy emlegették őt, mint az angol író, aki ott él köztük. Ő ugyan jóval Toscana divatba jötte előtt írt már róla könyvet, de mégsem azzal vált ismertté, hanem egy másik miatt, amelyet az apósáról, a nagy absztrakt expresszio-nista festőről írt.
Az após, Arshile Gorky New Yorkban a negyvenes években szakmája élvonalához tartozott. 1946-ban élete szomorú fordulatot vett. „Az apám tragikus halála után gyerekkoromban folyton vándoroltunk - kezdi Maro Gorky, a festő lánya, Matthew Spender felesége -, hol Olaszországban, hol újra New Yorkban, majd megint Európában éltünk. A művészeti tanulmányaimat többnyire Londonban végeztem." Itt találkozott Spenderrel, aki eközben Cambridge-ben történelmet hallgatott, költészettel kezdett foglalkozni, de egy idő után tisztázta magában, hogy nem szeretne legendás apja árnyékában élni, így a szobrászat felé fordult. „Angliában korlátoltnak éreztem az életet, szerettem volna kinyílni, és elhagyni az ottani tradícióimat." Közösen váltak az ellenkultúra képviselőivé, és Londonból a vidéki élet felé próbáltak menekülni, meg sem álltak Olaszországig. Döntésükben az is közrejátszott, hogy híres szülők gyermekeiként mind földrajzi, mind érzelmi értelemben távol akartak kerülni a múltjuktól. „A szüleink elég komplikáltak voltak, mi viszont eltökéltük magunkban, hogy úgy teljesedünk be a művészetünkben, hogy közben nem hagyjuk, hogy átgázoljon a magánéletünkön. Amikor Matthew-val összeházasodtunk, szerettünk volna létrehozni egy olyan stabil és boldog otthont, amely gyermekként nem adatott meg számunkra. Rábukkantunk erre a házra, és csodálatos kontrasztnak tűnt a városi élet után." A párnak két lánya született itt, Cosima és Saskia.
Toscana is változott ezekben az időkben, az ötvenes években a mostanihoz képest elképesztő szegénység volt ezen a tájon, autók is alig voltak, ma pedig mindenki jól öltözött, és az étrend is megváltozott, gyakrabban tartalmaz húst. „Az itteni emberekkel mindig kiválóan kijöttünk - folytatja a háziasszony -, nekem nagyon tetszett a viselkedésükben, hogy nem tolakodóak egy kicsit sem, ha valaki egyedül szeretne lenni, akkor békén hagyják. Jó időben délelőtt a kerttel szoktam foglalkozni, délután festek, estefelé pedig vacsorát főzök, mint bárki más. Ma is boldoggá tesz a vidéki élet, a föld- és szőlőművelés. Amikor idejöttünk, még mindenütt olajfák voltak, és ökrök segítségével folyt a munka. Persze én egyenesen rajongok ezekért a mostani ásó- és markológépekért is, némelyikük a dinoszauruszokra emlékeztet, van három különféle is belőlük a garázsban." Maro gyereklelkének újabb bizonyítékát adja, amikor körbevezet a házukban, és megmutatja a mindenhol jelenlévő műveiket. Az étkezőben lévő sokszemélyes és színpompás asztalnál torpanunk meg, melyet Maro saját kezűleg festett mintásra.
2012. 02. 10. (XVI/06)
