„Velencében... hallottam a legjobb zenét életemben, reggel is meg délután is; olyan jó volt, hogy szívesen megtennék akár száz mérföldet is gyalogszerrel bármilyen időben, hogy ilyet hallhassak... Egy ünnepség fő része volt ez a zene, mégpedig vokális és instrumentális egyaránt; olyan jó, olyan élvezetes, olyan egyedi, annyira csodálatos és annyira különleges volt, hogy még azokat az idegeneket is elbűvölte, akik nem voltak jártasak az ilyen zenében... Olykor tizenhat vagy húsz ember is muzsikált..., és az énekesekkel hangszeres zenészek is együtt játszottak. Néha tizenhat hangszeres játszott egyszerre: tíz harsonás, négy kürtös és két viola da gambás, valami rendkívüli tökéllyel..." - így szól egy 17. századi élménybeszámoló a kiváló zeneszerzőket foglalkoztató velencei Szent Márk-székesegyházból, ahol néhány évtizeddel később a borbélymesterként kezdő, majd hobbizenészből professzionális muzsikussá lett Giovanni Battista Vivaldi hegedült, s ahol az éppenhogy tinédzserkorba lépő fia, Antonio Vivaldi, apját távollétében alkalmanként helyettesítette. De hogyan is adódott, hogy a keresztény zenének ez a 17-18. századi aranykora fektette le a modern nyugati zene alapjait?
Miután a babilóniak i. e. 586-ban lerombolják a jeruzsálemi Templomot, vele együtt a dávidi, majd lévitai zenei örökség is majdhogynem a feledés homályába vész. Az európai zene máig meghatározó entitásává az i. e. 6. században tevékenykedő Püthagorasz, illetve a nyomában járó görög filozófusok, főképp Platón zeneelmélete válik. Mert bár az őskeresztény egyház zenéje még mélyen a fogságból hazatért zsidóság erősen ritmusos zenei világában gyökeredzik, ezt a 3-4. századtól sajnálatos módon az antijudaista attitűd - az (eksztatikus) tánccal együtt - fokozatosan kiszorítja, és a hellenisztikus jellegzetességek kerülnek előtérbe. A Rómától távol eső érsekségek és kolostorok egymástól eltérő éneklési módjait és liturgiáját később I. Gergely pápa (590-604) a római dallamok mintájára egységesíti. Az egyházi zenében ettől számítva a 9. századi többszólamúság megjelenéséig az egyszólamú latin liturgikus gregorián ének válik uralkodóvá.
A világi zenében az egyszerű hangszerkísérettel játszott dalok, az úgynevezett trubadúrénekek vagy minnesängek jellemzők. Akkordokat még nem játszanak, a költő-muzsikusokat az ének dallamának variációival kísérik. A 13. századi Franciaországban a ritmus és a hangjegyírás mind magasabb szintre fejlődik, a 14. századi Itáliában a többszólamú dalokat már hangszerkísérettel játsszák. A 15-16. században a reneszánsz jegyében előkerülnek az ókori hangszerek, a hangszerkészítés technológiájának fejlődésével pedig a mesterek újabb hangszereket alkotnak. Megjelenik az önálló hangszeres zene, a basszus fekvés kiépítésével megkezdődik a hangszerek karakterizálása, rendszerezése.
2012. 01. 06. (XVI/01)
