A gyűlöletre uszítás bűncselekményéről és a kormány törvényjavaslatáról viharos vita zajlik. A vitát Kis János–Sólyom László Népszabadságban megjelent cikke indította el. Ők a törvényjavaslatot alkotmányellenesnek minősítették. Ezt a minősítést azzal az érvvel támasztották alá, hogy nem felel meg az Alkotmánybíróság (AB) még 1992-ben hozott 30. határozatának. Ez az érv mindenki számára ügydöntőnek tűnt. Okfejtésükben az AB-határozatot a maguk módján értelmezték, és nyilvánvalónak tekintették, hogy a határozatnak ez az értelmezése az egyedül lehetséges, tehát autentikus értelmezése.
A cikk szerzői tekintélyes gondolkodók. Nem csodálható tehát, hogy a vitához csatlakozó szabad közvélekedők többsége álláspontjukat evidens igazságként fogadta el. Volt azonban ugyancsak a Népszabadságban megszólaló néhány szakember, aki kétségbe vonta a szerzőpáros álláspontjának igazságát. Az ő érvelésük lényege az volt, hogy itt jogértelmezési kérdésről van szó. Sőt: olyan jogértelmezési kérdésről, amit az Alkotmánybíróság gyakorlatában bevett alkotmányos büntetőjog szabályai szerint kell megejteni, kötött jogértelmezési regulák szerint. Ebből kiindulva a törvényjavaslatot és az AB-határozatot egybevetve cáfolták Kis–Sólyom következtetéseit. A vita további résztvevői azonban úgy forgatták tollukat és szavaikat, hogy semmibe vették a szakmai érvelést. Pedig érdemes lett volna figyelni rájuk. Hiszen ők maguk is tekintélynek örvendő jogászok. Györgyi Kálmán legfőbb ügyész volt, most pedig az új Btk. kodifikációjával megbízott miniszteri biztos. Boócz Endre évtizedekig fővárosi főügyész volt. Jómagam is megszólaltam. Én alkotmánybíró voltam az alapító atyák testületében, és büntetőjogászként a szóban forgó alaphatározat előadó bírája. Én voltam egyébként az alkotmányos büntetőjog koncepciójának kialakítója. Annak a jogértelmezési eljárásnak a "szülőatyja", aminek kötött szabályait a jogértelmezési vitában egyedül lehetséges kiindulási alapnak tekintek.
Ha tehát a gyűlölet felkeltésére
alkalmas módon uszít valaki,
beszél valaki nagy nyilvánosság előtt,
elkövette a bűncselekményt.
A vita a továbbiak során a szabad szólás jogán elszabadult. Elszabadult és megszabadult a fölöslegesnek hitt ballaszttól: a jogértelmezés kötött szabályaitól. Mindenki véleményt formált a jogról, azt mondta el, amit a szólásszabadság és véleménynyilvánítás jogáról kívánatosnak tartott. Akit egy jogértelmezési vitában nem kötnek a jogértelmezés regulái, persze hogy szabadon szárnyal.
A szabadszárnyalás sajátossága pedig – ebben az esetben – a patetikus elviség. Képletesen szólva: aki bikaviadalról vagy bika és viador összecsapásáról értekezik, annak tudnia kell a viadal szabályait. Esetünkben azonban a szabályokat kidobtuk az ablakon, és bikaviadal helyett bikafuttatást rendezünk. Ahol nincs szabály. Mindenki szabadon futhat a bika után vagy előtt, és ujjong az élménytől, míg csak a bika el nem gázolja.
Rémeket látok? Nem hiszem. A jogértelmezési vitától elszabadult viadal néhány szakszerűtlenségi réme azonban tény. Először is: a jogi terminológia helyett a szabad közvélekedés közbeszédes szavait fogatják. Miközben a gyűlöletre uszítás bűncselekményéről lenne szó, a gyűlöletbeszédről értekeznek. Mivel pedig az Alkotmány a véleménynyilvánítás és a szólás szabadságát garantálja, persze hogy a gyűlöletbeszéd is szabadon gyakorolható. Ezért aztán még azok is, akik a fasiszta gyűlöletbeszédet tartalma miatt elítélik, ifjú Hegedűs felmentését kényszeredetten helyeslik azzal a megkötéssel, hogy társadalmi harcra buzdítanak az antiszemitizmus, a cigányellenesség ellen. Ez fenyegetően hangzik, ezért aztán a másként vélekedők felveszik a kesztyűt, és kijelentik: ha harc, hát legyen harc, de vigyázat! Mi is sokan vagyunk, és ha mozdulni kell, hát mi is veszélyesek lehetünk. A vád alól felmentett kirekesztő pedig a szólásszabadság hősévé magasztosul, és még hivatásrendje felszólítására sem nyílik meg ajka a bocsánatkérésre. Ennyit a "társadalmi", eszmei harc hatékonyságáról, arról, ha nincs büntetőjogi szankció a bűncselekményre, mivel azt sikeresen szabad szólású gyűlöletbeszéddé mostuk.
A szakszerűtlen következő nagy hibája, hogy a jogszabályokat, az AB-határozatokat soha nem idézik, hanem csak olyan elveket és jogtételeket állítanak, amit ők maguk gondolnak, amit a helyes értelmezésből folyó elvnek, vagy jogtételnek hisznek. És itt kívánom sorba venni az AB-határozatról kialakult vélekedéseket.
Az AB alaphatározata úgy szól, hogy a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény Btk./269.§ (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja. "Ez a gyűlöletre uszítás valamely nemzetiség, nép, felekezet vagy faj ellen. A törvény nem mond sem többet, sem kevesebbet annál, hogy »gyűlöletre uszít«" (Itt jelzem, hogy a gyűlölködést, a gyalázkodást büntető törvényi rendelkezést viszont megsemmisítette.)
Az autentikusok azt jelentik ki, hogy a gyűlöletre uszítás erőszakos bűncselekményeket indít el. "Tiltásnak és büntetésnek akkor lehet helye – értelmezik az AB-határozatot –, ha a beszéd mások jogait sértő cselekvésre indítja a közösséget, vagy ha ilyen cselekedetek közvetlen veszélyét idézi elő. (Népszabadság, 2003. október 11.) Az autentikusok kijelentik, hogy az uszítás értelmezésében meg kell felelni az AB által felállított kritériumoknak. Mik ezek a kritériumok? Ez a mérce – mondják – az "uszítás vagy izgatás százévnyi bírói gyakorlatának mércéje, amelynek lényege az uralhatatlanná váló indulatok elszabadítása, amely közvetlenül erőszakkal fenyeget".
Kérdés ezek után, hogy az AB-határozat valóban abban látja a százéves bírói gyakorlat lényegét, hogy az uszítás elindítja az erőszakot? Azt hiszem, hogy az AB határozata nem ezt mondja. Főleg nem ezt tartja a bírói gyakorlat lényegének. Először is: a valamikori jogi helyzet az volt, hogy az izgatást olyan érzelmi-indulati előkészítő bűncselekményként szabályozták, amelyet kiegészített a bűncselekményre felhívás egy sor esete. Ezek aztán konkrétan tartalmazták azokat a cselekvőségeket, amelyek közvetlen veszélyt jelentettek. Ennek ismeretében az AB valóban hivatkozik az uszításnak – mint elkövetési magatartásnak – százados bírósági értelmezésére. És ezt követendőnek is tartja. Irányadónak az értelmezésben.
A magam értelmezése helyett átadom a szót az Alkotmánybíróságnak: "A gyűlöletkeltés az alkotmányos értékek tagadása, az erőszak érzelmi előkészítése." Majd így folytatja: a gyűlöletre uszítás "az érzelmi világra akar hatni, a szenvedélyek, ellenséges indulatok felkeltésére alkalmas módon". Vessük egybe az AB-határozat szövegét azzal az értelmezett jogtétellel, amit az autentikusok mondanak, és azonnal szembetűnik: szó sincs egybeesésről, pláne nincs szó lényegi egybeesésről.
Összegezve vitámat az autentikusok álláspontjával: a gyűlöletre uszítás lényege a gyűlölet felkeltése. Ezért szerepel a jogszabály szövegében csak ennyi: gyűlöletre uszít. Nem másra. Ezt viszont alkalmas módon kell tennie. Ha tehát a gyűlölet felkeltésére alkalmas módon uszít valaki, beszél valaki nagy nyilvánosság előtt, elkövette a bűncselekményt. A gyűlölet felkeltésére alkalmas uszítás maga bűncselekmény, minden további feltétel nélkül. Ezt nevezi a büntetőjog befejezett bűncselekménynek.
Az Alkotmánybíróság az alkotmányossági vizsgálatban annak idején még nem ismerte azt a tesztet, amit Kis János utólag és napjainkban feltalált. Hanem a szokásos eljárásnak megfelelően, és az Alkotmány alapján, mint kell vélekednie az alkotmányos alapjogokat korlátozó törvényeknél. Úgy, hogy a korlátozó törvények ne érintsék az alapjogok lényeges tartalmát. Ezt a vizsgálati szempontot az AB gyakorlata úgy határozta meg, hogy a korlátozó törvénynek szükségesnek, arányosnak és alkalmasnak kell lennie. Ha úgy tetszik: ez az alkotmányos teszt, amit az AB alkalmazott. Idézem az AB határozatát: "Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el
A korlátozáshoz az is szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményének: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni." (AB-határozat 2.2. pontja.)
Az elszabadult szabad közvélekedési vitát azzal kívántam helyes irányba terelni, hogy annak tárgyát a jogértelmezésben határoztam meg. Sőt: szűkítettem a legitim jogértelmezés körét is, azt állítva, hogy itt az alkotmányos büntetőjog szabályai az irányadók.
A gyűlöletre uszítás büntetendősége korlátozza a véleménynyilvánítás és szólás szabadságát. A korlátozás indoka elsősorban az, hogy az uszítás sérti az említett közösségek emberi méltóságát. A méltósághoz való jog pedig olyan alkotmányos alapjog, amely ugyanúgy elidegeníthetetlen, mint az élethez való jog. Ugyanis az Alkotmány együttesen szabályozza a kettőt. Ezt aztán követi az alkotmányellenes jogsértések egész "halmazatának" számbavétele.
Íme: "Az emberek meghatározott csoportjai elleni gyűlöletkeltési szándékot kifejező bármely megnyilvánulás alkalmas a társadalmi feszültségek kiélezésére, a társadalmi harmónia és béke megzavarására, legsúlyosabb kifejletében a társadalom egyes csoportjai közötti erőszakos összeütközésekre. Figyelembe kell venni azokat a mindennapi veszélyeket is, amelyek a gyűlölet felkeltésére alkalmas nézetek, eszmék korlátok nélküli kinyilvánításával járnak. Ez növeli az érzelmi feszültségeket, szétszakítja a társadalmat, erősíti a szélsőségeket, az előítéletességet, az intoleranciát. Mindez csökkenti a plurális értékrendet, a különbözőséghez való jogot elismerő, toleráns, multikulturális, az emberek egyenlő méltóságának elismerésén alapuló, a diszkriminációt értékként el nem ismerő társadalom kialakulásának esélyeit. A gyűlöletkeltés alkotmányos védelemben részesítése feloldhatatlan ellentmondásban lenne az Alkotmányban kifejezésre jutó politikai berendezkedéssel és értékrenddel, a demokratikus jogállamiságra, az emberek egyenlőségére, egyenlő méltóságára, valamint a diszkrimináció tilalmára, a lelkiismereti szabadságra, a vallásszabadságra, a nemzeti, etnikai kisebbségek védelmére, elismerésére vonatkozó alkotmányos tételekre."
Íme! Maga a gyűlöletkeltés (közvetlen erőszak veszélye nélkül) olyan alkotmányos alapjogok és értékek sérelmével jár önmagában, hogy az AB a szükséges arányosság, valamint a büntetőjogi beavatkozás megérdemeltsége miatt alkotmányosnak találta a gyűlöletre uszítást. Milyen alapon állíthatta bárki, különösen pedig az autentikus értelmezők, hogy az AB szerint "csak konkrét jogsértés konkrét veszélyét" lehetne büntetni? Konkrét alkotmányos jogok, konkrét alkotmányos értékek és konkrét demokratikus jogállamra vonatkozó jogsértések halmaza az, ami az AB-határozat szerint indokolja, sőt kötelezővé teszi az uszítás büntetését.
A véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni.
A véleményszabadságot korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csak mögöttesen, valamely intézmény közvetítésével véd, a legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl. a köznyugalom). Ebből az elvi álláspontból tehát pontosan az ellenkezője következik annak, amit az autentikus értelmezők mondanak. A köznyugalom védelmével, ennek konkrét veszélyével (az általános veszéllyel szemben) nem.
Ha már az alapjogvédelem, ami a véleménynyilvánítás jogával szembeállítható, súlyos érv, ami önmagában is indokolja a korlátozást, ha a határozat azokat az intézményeket is halmozottan sorolja fel, amelyek alapjogot védenek, ha pedig a köznyugalomról azt mondja, hogy ez elvont érték, akkor az autentikusok ezt nem helyettesíthetik be a köznyugalom olyan konkrét veszélyeztetésével, amit a "közvetlen és jelenlévő veszély" ("clear and present danger") kifejezés takar. Egyébként erre a következtetésre az AB nem a gyűlöletre uszítással kapcsolatban jutott, hanem a gyalázkodás valamikori bűncselekményével kapcsolatban. És az a mondat, hogy a gyalázkodás esetében a köznyugalom elvont esetleges fenyegetettsége nem elégséges indok arra, hogy a véleménynyilvánításhoz való alapjogot korlátozza. Ezért is semmisítette meg az AB a gyalázkodást büntetés alá helyező törvényi rendelkezést. Ezt az elvont fenyegetést azonban nem szabad és nem lehet átvinni a gyűlöletre uszítás bűncselekményére.
Végül is: a gyűlöletre uszítást, ha gyűlöletet kelt és erre alkalmas, minden további feltétel nélkül büntetni kell és lehet. Az AB-határozat szerint pedig akkor alkalmas a gyűlölet felkeltésére, ha sérti a közösségek méltóságát, mint alkotmányos alapjogot, és sérti azokat az alkotmányos értékeket, amit a határozat pontosan felsorol.
Jó volna jogvitákban a joghoz kötődni, és jogértelmezés helyett nem arról szólni, hogy mit tartunk mi jognak, vagy jogra vonatkozó alkotmánybírósági határozatnak.
2003. 11. 28. (VII/48)
