hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Avagy arról, hogy miről szól a futball, ha nem arról
Mint a mesében

Ránk öntötték a labdarúgást irgalmatlan dózisban. Vébé van, mindenki erről akar beszélni, gondolkozni és elmesélni, hozzátenni saját történetét. A labdarúgás korunk egyik legátfogóbb szabadon tágítható metaforája, amely a kor megértését talán legkönnyebben elősegíti. A metaforikus keretben egy elképesztő eposzi folyam hömpölyög, amely magába foglal regéket, hőstörténeteket, meséket és példázatokat, mítoszok születnek, és sorstragédiák döntenek romokba életeket, pályafutásokat.

Egy vébé leporellóján a jelenkor teljes szellemi lenyomata látható, szemünk előtt történik a korszellem teljes kifejlése, amely hallatlan intenzitással sulykolja belénk korszakunk közhelyeit. A világbajnokságok története igazából egy Forrest Gump-i filmeposz témája lehetne, amely jellemzően be tudja mutatni az elmúlt nyolcvan évet. Azt, hogy egy mai ember hogyan gondolkozzon a dolgokról, ma már nem november 7-ei ünnepélyek, hanem a vébémegnyitók határozzák meg.
És ezt tudatosan fel is használják. A 20. században demokráciák és diktatúrák – jól, rosszul – próbálták megtalálni azt a gondolatot, szervező erőt, amely egy társadalom működését dinamizálni tudja. Mára ez az erő világszerte egyértelműen a labdarúgás, és ezzel a politikusok is tökéletesen tisztában vannak. A franciák sorstragédiája egyenesen a köztársasági elnökig ért. Amint hazaér a csapat, Sarkozy személyesen akarja hallani Henry szájából, hogy valójában hogy történt, és Malouda is el akarja mondani a köztársaság elnökének, hogy mit látott.
Mi ebbe azért annyira nem látunk bele, de az világos, hogy a franciák története egy klasszikus sorstragédia, a hübrisz (a kevélykedésből elkövetett vétek) és annak a sors általi megbüntetésének története. Arra csak kevesen emlékeznek, hogy Domenech szövetségi kapitány négy éve azért hagyta ki Pirést a keretből, mert rossz volt a horoszkópja, de Henry kezesgóljától hónapokig zengett a világ, amely miatt az írek meg lettek fosztatva a megérdemelt továbbjutástól. A kedélyeket tovább borzolta a francia válogatott néhány tagjának az ügy kapcsán tett nagyképű nyilatkozata. Úgyhogy az egész világ futballközvéleménye az írekkel együtt megnyugvással vette tudomásul a francia válogatott szétesését (lásd keretes cikkünket), mint az említett kezesgól miatt bekövetkezett igazságos ítéletet. (Amit mi is várunk évek óta a ’78-as argentin–magyar óta Törő és Nyíl összerugdosásáért vagy Maradona ’86-os kezeséért, na, talán majd ezen a vébén.) Ehhez még hozzájárultak az iszlám vallású Ribéry és válogatott társai szexbotrányai. Így már jobban látható a vébék történetének legnagyobb szétzuhanásának a háttere.
Az angolok esetében sem sokon múlott, hogy hasonló csúfsággal végzik, de szokásos szerencsétlenkedéseik után ismét melléjük állt a birodalmi szerencse. (Emlékezzünk, Churchill szerint Indiát is minden szándékuk ellenére egy Mr. Bean-i léptékű szerencsétlenkedési sorozat után voltak kénytelenek elfoglalni.) Pedig úgy tűnt, hogy a szerencsétlenkedésen való átlendüléshez szükséges hősi légkör most valahogy hiányzik belőlük. Szinte egy régi Robin Hood-i történet elevenedik meg szemünk láttára, amikor egy egyszerű Nottingham Forrest-i szegénylegény (jelen esetben ingatlanhitel-ügynök) betéved (WC-t keresve) a királyi udvarba (az angol válogatott öltözőjébe), ahol az ajtóban rögtön a király (David Beckham) fogadja, akinek elpanaszolja a főurak visszaéléseit (nem hajtottak a meccsen). (Szintén lásd a keretes írást.) Ingatlanügynökünk rögtön felkínálja a meseszerű zárást: vagyis a fiúk azért hajtsanak, hogy a vébén söröskorsóval a kezében sínylődő ingatlanügynöknek vigasztalást adjanak. Ezen nem kapott a narratívára érzéketlen angol válogatott, inkább panaszt tettek a vébé szervezőbizottságánál a biztonsági előírások megsértése miatt. Néhány éve még egy ilyen történetből lelkesítő legendát kreált volna az angol sajtó, most viszont a magukat „hülyére kereső” Premier League-sztárokban, az egykori külvárosi gyerekekben még annyi hősi érzék sem maradt, mint egykori elődjükben, Gascoigne-ban, aki lehet, hogy végigbohóckodott egy-egy világversenyt, de az angol szektor tombolt egy-egy cselére vagy gesztusára.
Itt merül fel az a kérdés, hogy sok olyan sztár, aki a PL-ben, egyéb bajnokságokban vagy a BL-ben villog, a nemzeti válogatottban hasonló nagynevű csapattársakkal miért nyújt egészen szürkét. Sok alappal bíró magyarázat létezik erre a kérdésre, én most csak egy szempontra hívnám fel a figyelmet: egy csapatban szereplésnek nemcsak szakmai, taktikai vagy személyi összefüggései vannak, hanem amikor egy játékos egy klubban pályára lép, akkor vele együtt a pályán megjelenik a klub egész egzisztenciája, szellemisége, múltja, szakmai és tőkeereje. Egyszerű példa: láttuk a Hamburgban, Nistelrooy itt más játékos, mint volt Manchesterben. Az angol válogatott más jelentéseket ébreszt, más szellemi viszonyrendszert mozdít meg a szurkolókban – hogy ne menjünk messzire, mondjuk a skótokban –, mint az MU. A Real Madrid költségvetése pedig nyolcszorosa a spanyol szövetségének.
Még egy kérdés: a magyar tévéközvetítések állandó kérdése, amit SMS-ek özöne is támogat: mikor várhatunk támadófocit? Bizony szembe kell néznünk azzal, hogy véget ért az a korszak, amikor az Arany-csapat esetében nem volt gond, hogy sose kaptak 2-3 gólnál kevesebbet, mert 3-nál majdnem mindig többet lőttek. Ha nem, akkor ki is kaptak, sajnos, pont a vébédöntőben. Így sajnos soha nem tudhattuk meg, hogy Grosics Gyula milyen kapus lett volna, ha védekeznek előtte. Ugyanúgy, ahogy a kalandozáskori, majd kuruc hadrendet is meghaladta az idő, a magyaros támadófoci illúziójával is le lehet számolni, illetve ez akkor jöhet újra szóba reálisan, ha ezt egy betonbiztos védelem támogatja meg. Ilyen szempontból nekünk inkább Szlovénia lehet a példa, de a komoly támadófocit játszó csapatok is olyan védőkkel rendelkeznek, mint Maicon, Lució, Heinze vagy Puyol.
Míg az előző vébé a szervezettségről szólt (világbajnok a római légiókat idéző Olaszország lett), a mostani a szervezettség meghaladásáról szólhat. Vagyis a támadások taktikájának, technikájának finomodnia kell. De aki azt hiszi, hogy a játékosság lesz a kulcsa a szervezettség meghaladásának, az nagyon téved. A futball egyik fő eleme az akaratérvényesítés, így a játékosság mellett szükség lehet egy jó adag könyörtelenségre is.

Játékosok a pályán (és önmagukon) kívül

Lassan túl vagyunk már a világbajnokság mérkőzéseinek felén, és megállapíthatjuk: eddig bizony gyakran még a – kiemelkedő színvonalúnak kevés esetben mondható – meccseknél is nagyobb érdeklődés követte a nem közvetlenül a futballpályán történteket. Ha fellapoznánk a világbajnokságok krónikás könyveit, számtalan furcsa történetet találnánk benne, mégsem hasonlítható egyikhez sem az, ami a franciákkal az idei vébén megesett. A francia labdarúgó-válogatott a vártnál hamarabb búcsúzott Dél-Afrikától. A válogatottat erősítő Nicolas Anelka számára azonban még ennél is gyorsabban véget ért a világbajnokság. A Mexikó elleni mérkőzésének félidejében Raymond Domenech szövetségi kapitány figyelmeztette a játékost: amennyiben nem tartja be az utasításait, le fogja cserélni. A Chelsea támadója válaszul olyan hangnemet és kifejezéseket használt, amelyek nyomdafestéket nem tűrnek – egy francia lap mégis címlapon hozta a kacifántos kiszólást. Az incidens után a csapatban kisebb zűrzavar lett úrrá, a társak szerint békülni akaró játékos Domenechtől vonakodott bocsánatot kérni, ezért két nappal később a közvélemény nyomására száműzték a keretből. Az ügyben Nicolas Sarkozy köztársasági elnök is felszólalt jelezve, hogy amennyiben a vádak igazak, a játékosnak többé semmi keresnivalója a válogatottban.
Még túl sem léptek az érintettek az Anelka-botrányon, amikor az edzésen a csapatkapitány Patrice Evra nekiesett az egyik segítőedzőnek. Az esetről felvétel is készült, amin jól látható, hogy Domenechnek kell a feleket szétválasztania. A csapaton belül sokan a teljes káoszról beszéltek, ami, elnézve az eredményeket, a négy éve döntőig menetelő Franciaország csoportjában az utolsó helyen végzett.
Amikor az angol válogatottól egy rendkívül gyenge gólnélküli döntetlenre futotta a nem túl vehemens Algéria ellen, a brit média nem is annyira a kritikán aluli teljesítménnyel, sokkal inkább a játékosok viselkedésével foglalkozott. Wayne Rooney, aki egyébként sem szelíd megnyilvánulásairól híres, a mérkőzés utáni percekben dühöngve vonult le a gyep­szőnyeg­ről, majd az egyik pálya mellett álló kamerába nézve – nem éppen virágnyelven – azt sérelmezte, hogy az angol válogatott tagjait saját szurkolói fütyülték ki. Az egyik drukker egyébként egészen öltözőig jutva David Beckhamet osztotta ki. (Jereb Tamás)

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetéssel vagy belépéssel tudja elérni.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!