„Kevés olyan esemény volt Dél-Afrika életében, amely kapcsán ennyire át lehetett élni a nemzeti összetartozás érzését. Talán csak az 1995-ben szintén itt rendezett rögbi-világbajnokság idején lehetett ezt tapasztalni” – számolt be lapunknak helyi élményeiről Kovács Gábor, aki 1991-ben tornaedzőként érkezett az országba. Dolgozott a dél-afrikai nemzeti válogatottnál, valamint volt az ottani tornaszövetség technikai igazgatója is. Jelenleg vállalkozóként tevékenykedik Fokvárosban, illetve egy magántornaklubot üzemeltet. Sportemberként kiemelt figyelemmel kíséri a vébét, irigylésre méltó módon mind a hét helyi mérkőzésre van jegye. „Itt mindenki szurkol valakinek. Az autókon ott vannak a dél-afrikai zászlók, de abból sincs gond, ha valaki bevándorlóként az angol, a német vagy az olasz lobogót részesíti előnyben” – ecsetelte Gábor, akit szintén magával ragadott a fociláz. Mesélte, hogy a világbajnokság kezdete előtt egyfajta ráhangolódásként minden péntek a futball napja volt az országban. Az utolsó pénteken több ezer ember gyűlt össze Fokváros centrumában, hogy közösen fújják meg a vuvuzelákat. Az európai fül számára riasztónak tűnő eseménynek ott nemzetegyesítő hatása volt. „Tudni kell, hogy a foci itt mindig is a feketék sportja volt, a fehérekhez a rögbi és a krikett illett. Most viszont feketék és fehérek együtt fújják a vuvuzelát, amit húsz éve még nem lehetett volna elképzelni” – jegyezte meg Gábor, aki szerint a Bafana Bafana, vagyis a dél-afrikai válogatott kiesése sem törte meg a lelkesedést.
Persze azt sem tagadja, hogy jócskán vannak még problémák Dél-Afrikában. A gazdasági helyzetre például jellemző, hogy a vébé közeledtével a szakszervezetek sztrájkot hirdettek: nem zavarta őket, hogy a sikeres lebonyolítást is veszélyeztetik, a szituációt érdekeik érvényesítésére akarták kihasználni. Gábor úgy látja, hogy nagyon sok fekete úgy érzi – és nem alaptalanul –, hogy bár a politikai hatalmat megszerezték, a gazdasági hatalom azonban még mindig a fehérek kezében van. A helyzetet nyilvánvalóan a színvonalas oktatás révén lehetne kezelni, hiszen a képzettség bőrszíntől függetlenül kitörési lehetőséget adhat mindenkinek, ám ezen a téren még erős Dél-Afrika lemaradása. Ehelyett azonban a feketék reakciója a kétségkívül meglévő aránytalanságokra egyfajta „fordított rasszizmus”. „Én éppen ezért hagytam ott a sportot: nem az számított, hogy milyen tehetséges egy sportoló, hanem az, hogy milyen a bőrszíne. Sajnos az élet más területein is tapasztalható, hogy a fehéreket igyekeznek háttérbe szorítani” – említette meg Gábor. Mindez politikai szinten is megjelenik: Zuma elnök például kilátásba helyezte a bányák, illetve az 51 százalékban magántulajdonban lévő jegybank államosítását is, ami szintén burkolt hadüzenet a fehér gazdasági hatalom ellen.
Mindezek ellenére Gábor reméli, hogy az egyének közötti falakat a közös szurkolás legalább részben le tudja bontani, vagyis a futball egyfajta gyógyírt jelenthet Dél-Afrikának.
Holland hangulat
„Meccsek idején nálunk leáll a munka. Sokan eleve szabadságot vesznek ki ilyenkor, az utak csendesek, az irodában pedig nem csöng a telefon” – mondta el a Heteknek egy holland középvállalat egyik alkalmazottja. Hollandiában nem csak az üzleteket és a bárokat, hanem gyakran még az utcákat is narancsszínű zászlók díszítik. Az emberek pedig ha tehetik, szórakozóhelyeken vagy otthonaikban összegyűlve közösen szurkolnak az Orange-nak. Interjúalanyunk szerint a legtöbb holland nem számít arra, hogy ôk lesznek az új világbajnokok, de úgy gondolják, hogy a csoportkörön immár túljutva a negyeddöntôig vagy az elôdöntôig menetel a csapatuk. Arra a kérdésre, hogy akkor ki lesz a világbajnok, azt feleli: „A spanyolok, a brazilok vagy a portugálok az esélyesek. A németek is jók, de senkit nem találsz Hollandiában, aki ezt nyilvánosan beismerné.” (Mózer Gyula)
2010. 06. 25. (XIV/25)
