Képünk illusztráció Fotó: Révész Tamás
Az egykori "Lenin" téesz három bázisfaluja közül először Vámosatyán néztem
körül. A kisebb beregi települések közé tartozik, sorstársaihoz hasonlóan az ő jövője
is kevés jót ígér.
1990-ben még 680 ember lakott itt, számuk alig tíz év alatt 550-re csökkent. A lakosság
harminc százaléka elmúlt már 60 éves, az iskolás korosztályba hatvanan tartoznak,
az óvodásokéba pedig csak tizenöten. Több iskolai korcsoportban is összevonásokra
került sor.
– A 25-35 év közöttiek javarésze nem alapít családot, belátták, hogy nem
tudnák eltartani megszületendő gyerekeiket. Évenként hét-nyolc fő természetes fogyással
számolhatunk – mondja a polgármester.
Ugyanilyen hanyatlást jeleznek a gazdasági mutatók is. A munkaképes lakosság nyolcvan
százaléka munkanélküli, tíz év alatt egyetlen új munkahely sem létesült a
faluban. Néhány tucat embert közmunkában foglalkoztatnak; belterületeket takaríttatnak,
vízelvezető csatornákat hozatnak rendbe velük. Az évi 35 milliós állami normatívának
majdnem a harminc százaléka megy el szociális segélyre. Az öregek a téesz-években
megszerzett nyugdíjukból élnek.
– Mifelénk kevés olyan ház van, ahová nem visz pénzt a postás.
– Mennyiből tudnak kijönni az öregek?
– Itt van például az én apám, ő egyedül maradt a házban, a villanyért
kétezer forintot fizet, a gázért ötezret, a vízért ezerötszázat, ruhát már
nemigen vesz, szórakozni se jár, az ennivalóval együtt húszezer forint betakarja a költségeit.
Áttérünk a birtokviszonyokra. A termelőszövetkezet felbomlása után a föld minden négyzetmétere
magánkézbe került. Általában 3-5 hektár nagyságú gazdaságok alakultak ki, tíz
hektárnál több földdel csak huszonöten rendelkeznek Vámosatyán. Sokan nagy reményekkel
láttak neki a magángazdálkodásnak, a faluban több mint ötven különféle munkagépet
vásároltak. Várakozásaik nem váltak be, a közgazdasági tényezők mellett a természet
is ellenük dolgozott, szinte minden egyes évben valamilyen elemi csapás sújtotta a határt.
1997 júliusában jég verte el a termést, 1999 tavaszán az egész Beregben itt alakult
ki a legnagyobb belvíz – ide érkezik több település csapadéka, az erdő is a
falura eresztette az elolvadó havat, sem őszszel, sem tavasszal nem tudtak elvetni.
Mára általánossá vált az a vélemény, hogy nem kifizetődő megművelni a földet.
"1994-es áron vásárolják meg tőlünk az 1999-es rezsivel összehozott termékeinket"
– mondják. Öt környékbeli faluban egyetlen olyan ember él, aki főfoglalkozású
mezőgazdasági vállalkozónak jelentette be magát – igaz, ő sem a földből él,
hanem vendéglőt-szállodát tart fenn Jándon. A szántóterületnek több mint hetven
százaléka parlagon hever, ebben az évben már új gyümölcsösöket sem ültettek.
Az állatállomány száma is riasztó mértékben visszaesett. Bereg egykor legnagyobb
birkanyájából – közte 6000 anyajuhból – csak mutatóba maradt. 1993-94-ben még
150 tehenet tartottak a faluban, 1998-ban már csak 35-öt, ezeket is sorra levágják –
az alacsony tejárak miatt nem érdemes tartani őket. Az utóbbi időben még a tej átvétele
is bizonytalanná vált.
A polgármesterrel és a falugazdával kimegyünk a földekre körülnézni. Itt is érvényes
az általános tapasztalat: inkább csak az út melletti, könnyen megközelíthető területet
művelik meg, beljebb 50-100 hektáros táblák maradnak parlagon. A csapadékot levezető
csatornák már rég eltömődtek, az állam negyven évig nem törődött velük, aztán
egy határozott tollvonással az önkormányzatra bízta a gondozásukat, annak pedig egy
fillérje sincs erre a célra. A földek elgazosodtak; mezei acat, perje, muhar, vadkapor,
laboda nő rajtuk. A parlagf? idáig inkább csak a homokos talajokat lepte el, most már
itt az agyagos földeken is feltűnnek méregzöld bokrai.
– A téeszidőkben mennyi volt itt a parlag?
– Semennyi, nem lehetett. Minden május végén kijött a megyei felügyelőség
határszemlére, és ha bevetetlen területet talált, nagyon keményen büntetett. Még a
mocsarakat is felszántották.
Megállok egy gazzal felvert földdarab szélén:
– Ezt mióta nem művelik?
– 1998 óta.
– Akkor miért vették ki a közösből? Mi történt közben?
– Sok minden, hogy csak egyet mondjak: 1994-ben 70 forintba került egy liter
gázolaj, sőt az oroszt 40-ért is meg lehetett kapni, most meg 200 forintnál is többet
kérnek érte.
– Ha nem használják, miért nem adják el?
– Ugyan már, kinek?! Ezen a vidéken nem képződtek vagyonok, mert nem volt
mit ellopni, de ha volna is pénze valakinek, akkor sem a földbe fektetné, hanem betenné
a bankba kamatra, sokkal jobban járna. Egy gazda Beregsurányban 4,6 milliós tőkével
kezdett, és most ott tart, hogy nem tudja, lesz-e miből elvetni jövőre.
– Nincs is értéke a földnek?
– Nincs ingatlanforgalom, ezért az árak csak elméletiek. Egy aranykorona három-négyezer
forint, vagyis egy tízkoronás szántó hektárja 30-40 ezer forint. A házaknak sincs áruk,
bent a faluban 300 ezer forinttól kétmillióig lehet kapni, ha valaki most akarná megépíteni,
a háromszorosából sem tudná kihozni.
Az elvadult tájban vigasztaló látvány tűnik fel: a gyönyörűen gondozott almáskert.
Valaha ezt is a termelőszövetkezet telepítette és gondozta, egy hektárra 150
munkanapot fordítottak. A felszámolás után fél-három hektáros darabokban osztották
szét a tagok között.
Az új tulajdonosok idén is tizenötször-hússzor permetezték meg a fákat, gyümölcsei
épp hogy meg nem szólalnak, de így is csak léalmának veszik át, az ajánlatok
szerint 22 forintért kilóját.
– Miért nem adják el étkezési almának? A kétszeresét kaphatnák érte.
– Itt nincs kereskedelem, ide nem jön senki vásárolni, a kereskedők
Kecskemétre, Zalába járnak, onnan olcsóbb és egyszer?bb a szállítás, hozzánk még
a vasút is húsz kilométerre fekszik.
Az út mellett egy hetven körüli, kalapot, fehér inget viselő parasztember álldogál.
Épp szüretelik az almáját, egy pótkocsis teherautóba rakják. Ő maga nem tud részt
venni a munkában, ujjával a mellére mutatva jelzi, hogy beteg a szíve:
– Idén jó év van, 200 mázsa is lejön egy hektárról. Kapok érte 400 ezer
forintot, de mindenért fizetnem kell, metszésért, permetezésért és most a szedésért
is. 18o ezer forint a költség, 220 ezer haszon marad rajta.
– Azt hiszem, nem túl sok.
– Min van több? A fiam búzát vetett, a javát elvitte a belvíz, a maradékot
mázsánként ezer forintért tudtam eladni, úgy is vitatkozva. Egymilliós adósság jött
össze neki, most majd az almából törlesztünk. Árvíz és belvíz után csak
napraforgót volna érdemes vetni, de azt nem támogatják, jó, ha nullára ki lehet
hozni. Jövőre inkább parlagon hagyjuk.
Megkínál almával, int, hogy szedjem tele a táskámat is.
– Ha ilyen rossz ez a föld, régen, a háború előtt hogy éltek meg belőle?
– Akkor nem kellett villanyt, gázt, vizet fizetni, bútort sem vettünk, csak
az adót kellett törleszteni – az is kevesebb volt, mint mostanában.
Az öregember belemelegszik az emlékek felidézésébe:
– Bútorra sem költöttünk, csak petróleumra, ecetre, mészre, a zsidó boltos
felírta, amit hoztunk tőle, aztán aratás után kifizettük. Kisasszony napján bementünk
Vásárosnaményba, és az apám vett nekem egy csizmát, az enyémet a nagyobbik öcsém
örökölte, az övét pedig a kisebbik öcsém. A végén elbontottuk a régi csizmaszárat,
és csináltunk belőle bocskort.
A kisérőm jelzi, hogy indulnunk kell, elköszönök.
(Később kezembe akadt egy szatmári faluban szolgáló lelkész levele, mely a két háború
közti időket kevésbé idilli módon festi le:
"
Egyik közeli faluban tüdővész pusztít, annyira, hogy más falubeliek nem is
mernek feleségnek valót keresni. Étkezés, ruházkodás mind hiányos. Falunkban
nemegyszer megtörtént már, hogy a rossz termés miatt 10-20 holdas gazdák boltban vették
a kenyeret. A csecsemőhalálozás nagy, az egykézés egyre terjed. Falumban a múltszázad
végén 500-550 lélekre 30-33 szülés esett, ma 628 lélekre 10-12. Mostohán bánik a néppel
a természet. Földje rossz, agyagos (csak a Tisza partján, Nagyecsed, Szalka vidékén jó).
Vagy nagyon sok az eső, vagy nagyon kevés. Gyümölcstermesztést haszonra nem
folytatnak. Háziipar fejlett, de a szervezetlenség miatt sokszor potom áron adják el
szőtteseiket, vásznaikat
")
Már magasan ível a Nap, négy óra körül járhat, de az utcákon alig mozognak
emberek, behúzódtak a házukba. Senki sem jár ki a faluból, naponta nyolc busz indul Vásárosnamény
felé, a jegy 300 forintba kerül, ez sok pénz, az üléseken csak nyugdíjasokat és diákokat
látni.
– Van a faluban olyan állás, amely diplomához kötött?
– Csak a tanítóké. Papunk nincs, aki volt, az öngyilkos lett, a doktor is
máshonnan jön, a közjegyző is. Még pártok se működnek, az emberek már rájöttek,
hogy a nagy ígéretek csak egy napra szólnak.
– És mi lesz azokból a gyerekekből, akik most tanulnak?
– Ott maradnak, ahol az iskoláikat elvégzik – mondja a falugazdász. –
Én is elküldtem a lányomat Nyíregyházára, hatmillióba került a lakás meg az
elhelyezkedés. Elvitte minden tartalékomat, de nem bánom, velünk is ezt csinálták az
apáink annak idején, mikor elküldtek tanulni minket.
– Így megy el a tőke erről a nyomorult vidékről, a mi zsírunkból és verejtékünkből
épült fel Nyíregyháza.
Barabáson először a sokat emlegetett almaléüzemet nézzük meg a polgármesterrel.
Mint mondtuk: a helybeli termésre alapozták, a gazdáknak nem kellett Vásárosnaményba,
harminc kilométeres távolságba elszállítani a gyümölcsöt. Sokat enyhített a
foglalkoztatási gondokon: tizennyolc ember dolgozott benne, a száznapos szezon alatt három
műszakban.
Benézek az ablakon: a csarnok fele üres, a két gépsor közül az egyiket elvitték:
– Azt mondják, hogy lízingelték, de az a cég, akitől bérbe vették, már régen
nem létezik, oda nem vihették.
A másik gépsor a helyén maradt, a kiszolgáló létesítmények és maga az épület is
kifogástalan állapotban van, akár holnap is el lehetne indítani a termelést.
– Mennyi pénz kellene az üzembehelyezéshez?
– Ötmillió forint.
– És nem lehetne annyit összeszedni a faluban?
– A barabási emberek többé nem hisznek semmiféle szövetkezésben. Annak
idején a téeszből elüldözték a helyi szakembereket, a kívülről jött vezetők
viszont mindvégig idegenek maradtak. Mikor meggyűlt a baj, egyszerűen elmentek haza, Nyíregyházára
meg Miskolcra, nem kellett itt maradniuk és naponta szembenézniük az emberekkel, elszámolni,
hogy mi lett a közös vagyonnal. Négy éve tart már a felszámolás, a téesz vagyonának
a fele már elment, de még egy fillér sem törlesztődött az adósságból, a szanáló
cég viszi el a pénz nagy részét.
– Mi lett azzal a külső vállalkozással, mely annak idején beszállt a léüzembe?
– Végül 15 millió forinttal maradt adósunk, és sohasem tudjuk behajtani rajta.
– Miért bíztak meg benne?
– Maga is megbízott volna. 1994-ben, mikor a cég megjelent Barabáson,
mindenki támogatta az Országos Gazdakörök elnökségtől az MDF vezetésig, nehéz
lett volna nemet mondani.
– Végül is mi lesz ezzel az üzemmel?
– Nem tudom. A múltkor lejött Nyíregyházáról egy kínai vendéglős, azt
ajánlotta, hogy 30 millió forintért megvásárolja a gépeket és elviszi Kínába. Nem
mentünk bele, a falu nagyon rossz néven vette volna.
Az egykori téesz-vagyon maradékait megdöbbentő gondatlansággal kezelik. A telepre
bevezető út mellett egy másfélmillió forintot érő hídmérleg állt, a polgármester
meg akarta vásárolni az akkor még működő léüzem számára, de visszautasították
kérését. Egy nap aztán jött egy kamion és felpakolták rá a szerkezetet, a hírek
szerint 150 ezer forintért vitték el.
Magát a telepet a már sokhelyütt tapasztalt brutalitással rabolták szét; az ablakot
betörték, a rézcsöveket kitépték a falból. A lánctalpas traktor, mely valaha a silót
taposta, már ócskavasként vesztegel egy beton négyszög sarkában.
A régi juhnevelőt egy szeszcsempész vette meg tevékenységének álcázására. A
teherautóit megrakta kannákba lefejtett szesszel, hogy ne vonja magára a figyelmet,
letakarta egy vastag réteg trágyával, úgy vitte ki a faluból. Ez a szeszcsempész már
elvonult a környékről, a nyomába lépők próbálják kimenteni maguknak, ami
kimenthető még. Adnak a formára, a belső oldalról szedik le a tetőfedő palát, hogy
a hiány ne tűnjön fel az úton elhaladóknak. A háznak, ahol egykor a Rubik-kockákat
és a "bűvös kígyókat" gyártották, beszakadt a teteje a hó súlya alatt, azóta
sem hozták helyre. A tejcsarnok is megszűnt, nem volt értelme fenntartani, a faluban összesen
nyolc tehén maradt.
– Ha minden elpusztult, miből élnek az emberek Barabáson?
– A 930-940 lakosnak a fele keresőképtelen, nyugdíjasok, szociális segélyre
szorulnak. Nyolcvan portán egyedülálló öregek tengődnek, a magukat bírók közül
is alig százan dolgoznak, a munkanélküliség tehát mintegy 75 százalékos.
Kiérünk a falu szélére, a hulladékokkal ellepett réten sárból tapasztott, fekete
nejlonfóliával letakart ablaktalan putrik látszanak. Mellettük szociális célú lakásokat
építenek, már vezetik be a vizet.
– Öt cigány család él itt, 30-40 fővel. A környéken mindenütt folyamatosan
növekszik a számuk, a szomszédos Gelésen tizennyolc óvodásból tizenegy cigány. Mi
mindent megadunk nekik, ami csak jár, közülük sajnos sokan nem akarnak dolgozni, épp
a napokban történt, hogy egy 18 éves erős fiú nem vállalta el a közmunkát. A határon
túli romák sokkal szorgalmasabbak. Egyszer az egyik bandagazdájuk járt nálam, munkát
keresett, felvettem őket almaszedésre. 1500 forintos napszámot kértek, kevesebbet,
mint a magyarok, de kellett adni nekik reggelit, mert egy fillér nélkül jöttek át a
határon. Tíz óra felé zuhogni kezdett az eső, gondoltam, hogy abbahagyták a munkát
– a magyar munkás már a harmatnál is leáll –, kimentem értük busszal, de ők
felkaptak magukra egy-egy rossz kabátot, és végigdolgozták a napot.
A kocsival most egy másik irányba szeljük át a falut, a polgármester ki-kimutat az
ablakon:
– Ezekből a házakból már kihaltak a gazdák, a fiatalok sem járnak be a városból,
ha tudják, eladják, 200 ezer és másfélmillió forint között mozog az áruk.
– Kik veszik meg?
– Általában Ukrajnából áttelepülő magyar nemzetiségűek. Sok helybeli
férfi hozott feleséget a túloldalról – érdekes dolog, hogy szinte mindegyikük
meghalt tíz éven belül.
Felkapom a fejem:
– Megölték őket?
– Nem, csak az asszony rászoktatta őket a kotyvasztott szeszre, s attól szétdurrant
a májuk.
2000. 09. 09. (IV/37)
