A Bocsarov Rucsej-i nyári elnöki rezidencián Dmitrij Medvegyev két egymást
követő napon fogadta Moldova és az attól elszakadt Dnyeszter-menti Köztársaság (Transzisztria)
elnökét, Vladimir Voronint, illetve Igor Szmirnovot. A két találkozó nyomán
megcsillant a halvány remény, hogy létrejöhet valamiféle kompromisszumos
autonómia-megállapodás az anyaország és a függetlenségét 1992-ben deklaráló,
félmillió lélek – kétharmad részt oroszok és ukránok – lakta enklávé között.
Jóllehet az orosz elnök által a minap meghirdetett – egyesek szerint máris
Medvegyev-doktrínának elkeresztelt – „öt elv” utolsó tétele hangsúlyozza
Oroszország érdekeinek védelmét a „baráti régiókban”, itt Moszkva esetleg mégis
hajlandó engedni. Egyrészt, hogy a Kaukázusban történtek után ország-világ előtt
demonstrálja jóakaratát ebben a nem túl jelentős kérdésben, másrészt, mert a
Dnyeszter mentén erősen meg van kötve a keze. A Moldovától elszakadt
államalakulat ugyanis – Dél-Oszétiától és Abháziától eltérően – nem határos
Oroszországgal. Ukrajnával viszont igen. És mint a Nyezaviszimaja Gazeta
rámutatott: amíg ez így van, addig az utóbbitól fog függni, hogy mikor és hogyan
oldódik meg a Dnyeszter-mente problémája.
Maga Ukrajna, ez a „baráti régió” ugyanakkor ma Oroszország alighanem legfőbb
külpolitikai problémája. Moszkva kénytelen volt elviselni a kelet-közép-európai,
sőt a balti országok elvesztését is, de amikor a NATO – az idősebb Bush által
tett ígéret ellenére – már közvetlenül a határaihoz közeledik, megnövekedett
gazdasági és katonai ereje tudatában aktív ellenlépésekre szánta el magát. Ennek
első jele volt a fegyveres fellépés Dél-Oszétiában, majd a két szakadár grúziai
régió függetlenségének diplomáciai elismerése. Ám Grúzia esetleges
NATO-tagságánál is nagyságrendekkel inkább izgatná Moszkvát Ukrajna betagozódása
az észak-atlanti szervezetbe. Hiszen ez egy Grúziánál tízszer népesebb, 47
millió fős, jelentős hadsereggel és hadiiparral rendelkező, geopolitikailag is
kulcshelyzetű középhatalom, amellyel több száz kilométeres közös határa van.
Nyilvánvaló, hogy a NATO számára is ezért lenne annyira fontos Ukrajnát a
tagállamai között tudni. Hogy aztán ez mennyire reális cél, abban sokan
kételkednek. Az ország lakosságának csaknem fele ugyanis etnikailag orosz vagy
oroszul beszélő ukrán, aki nem akar Oroszországgal haragot. Rajtuk kívül azonban
sok, főként az ország déli és keleti vidékein élő „ukrán ukrán” sem rajong a
NATO-csatlakozás gondolatáért, ezért erősen kétséges, hogy milyen eredményt
hozna egy erről dönteni hivatott népszavazás.
A Nyugattal feltétlenül rokonszenvező Nyugat-Ukrajna és maga Viktor Juscsenko
elnök elítélte Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének orosz elismerését, és
síkra szállt Grúzia területi integritásának sérthetetlensége mellett. Az államfő
tegnapi szövetségese, a 2010-es elnökválasztáson várható ellenfele, Julija
Tyimosenko miniszterelnök viszont eleinte nem foglalt állást ebben a kérdésben,
amiért Juscsenko környezete hazaárulással vádolta meg. Pontosabban: Andrij
Kiszlinszkij, az elnöki hivatal helyettes vezetője Oroszországgal való
összeesküvéssel gyanúsította meg Tyimosenko asszonyt, és azt állította, hogy
Moszkva egymilliárd dollárral kész támogatni az ukrán vasladyt a következő
elnökválasztáson. Ezt viszont nem tudta bizonyítékokkal alátámasztani. A guruló
rubelekről (helyesebben: dollárokról) szóló hír ebben a formában aligha igaz, az
viszont bátran állítható, hogy az orosz vezetés igazán nem bánná, ha 2010-től –
mondjuk így – csökkenne Ukrajna euroatlanti orientációja és az orosz lakosokat
sújtó ukránosító politikája.
Kijev jelenlegi NATO-barát vonalának aláásásával Moszkva több módon is
próbálkozik. Az első célpont a mintegy kétmillió lakosú Krím, amely Ukrajna
Achilles-sarka lehet. Hagyományosan a krími tatárok és az oroszok vallják a
magukéinak. A félsziget csak 1954-ben került Oroszországtól Ukrajnához, mintegy
Hruscsov miniszterelnök máig is sokak által vitatott ajándékaként. Lakosságának
csupán egynegyede ukrán, a többiek oroszok, krími tatárok, örmények, görögök,
bolgárok. Ezért a félsziget ma Ukrajna autonóm köztársasága. Ennek az
autonómiának a jogosságát többen is vitatják, méghozzá különféle szempontokból.
Itt, Szevasztopolban van az orosz fekete-tengeri flotta fő támaszpontja, amelyet
a már független Ukrajnával kötött megállapodás értelmében 2017-ig Oroszország
bérel. És – a maga szempontjából nagyon ügyetlenül – éppen itt próbált
Juscsenko Oroszország lábára lépni. A grúz–orosz konfliktus idején ugyanis
kihirdette, hogy az orosz hadihajók csak az ukrán hatóságoktól kapott engedély
alapján hagyhatják el a bázist, illetve, ha összeütközésbe kerülnek a grúz
erőkkel, nem térhetnek oda vissza. Az orosz flotta fütyült erre, és mindkét
ukázt figyelmen kívül hagyta. A Moszkva rakétacirkáló azt követően, hogy harci
érintkezésbe került grúz naszádokkal, zavartalanul visszatért Szevasztopolba,
majd az orosz hadihajók mindenfajta ukrán engedély nélkül ismét kifutottak
onnan. Az ukránok pedig – megfelelő erő híján, de nyilván casus bellit sem
kívánva nyújtani az oroszoknak – kénytelenek voltak szó nélkül eltűrni ezt.
Kijev ezután a támaszpont bérleti összegének tízszeresére emelésével
fenyegetőzött, de ehhez, ha jogilag egyáltalán lehetséges volna is, Ukrajnának
mindenekelőtt ki kellene egyenlítenie Oroszországgal szemben fennálló 1,3
milliárd dolláros adósságát, amire képtelen. Ebben az ügyben tehát Juscsenko
egyszerűen lejáratta magát.
Eközben a tekintélyes orosz politikus, Viktor Luzskov moszkvai polgármester,
akit korábbi kijelentései miatt kitiltottak Ukrajnából, most úgy nyilatkozott,
hogy „ha elveszítjük a Krímet, elveszítjük Ukrajnát”. Hogy mit ért a Krím
elvesztésén, azt nem részletezte. Igaz, Putyin miniszterelnök az ARD német rádió
tudósítójának arra a kérdésére, hogy a Krím-e az Oroszországi Föderáció
következő célpontja, felháborodottan ezt felelte: „Nekünk Dél-Oszétiában sem
volt semmiféle célunk. Ezért, úgy vélem, nem lenne korrekt valamiféle következő
célról beszélni.” Putyin hangsúlyozta, hogy országa elismerte Ukrajna jelenlegi
határait, „a Krím semmiképpen sem vitatott terület”, és hogy „szemben a
Dél-Oszétia és Grúzia közötti konfliktussal, a Krímben nem volt semmiféle
etnikai konfliktus”.
Igen, de ki tudja szavatolni, hogy nem is lesz ilyen? Arról nem szólva, hogy
Oroszországnak – Putyin szavaival – „Dél-Oszétiában sem volt semmiféle más
célja”.
2008. 09. 05. (XII/36)
