Hans-Gert Pöttering német kereszténydemokrata politikust, az Európai Néppárt
eddigi elnökét január közepén választotta új elnökévé az Európai Parlament.
A hatvanegy éves politikus az 1979-es első általános európai parlamenti
választások óta megszakítás nélkül az EP tagja, így mindenki másnál jobban
ismeri Európa politikai és szervezeti felépítését.
A konszenzuskeresőnek ismert Pöttering sikerrel tartotta egyben a ma 277
képviselőt számláló Európai Néppártot, és hozta közös nevezőre az egymástól
gyakran igencsak távol álló véleményeket.
A tipikus európai „apparatcsik” benyomását keltő politikus az európai
egységesítés egyik fő szószólója volt egész pályafutása során, amit személyes
sorsának alakulása is magyaráz. Pöttering a „háború gyermekeként” született 1945
szeptemberében, de a háború utolsó napjaiban elesett apját sohasem ismerte.
Elnökként „a demokratikus, erős és cselekvőképes Európáért” kíván tevékenykedni.
Javítani kívánja mind a nemzeti parlamentekkel, mind az Európai Bizottsággal
való együttműködést. Elérhetőbbé kívánja tenni az uniót a polgárok számára,
tovább akarja erősíteni a kultúrák közötti párbeszédet, de legfontosabbnak az
alkotmányozási folyamat továbbvitelét tartja. Úgy véli, hogy „mindent meg kell
tenni annak érdekében, hogy az alkotmányos szerződéstervezettel elindított
reformfolyamat elérhesse a célját”. Bár elkötelezett katolikus, elnöksége alatt
nem fogja támogatni – szemben frakcióvezetőként a témában tanúsított határozott
állásfoglalásával –, hogy a leendő európai alkotmányba bekerüljön a
zsidó-keresztény múltra való hivatkozás. Ugyanakkor határozottan kiáll az
európai értékek hangsúlyozása mellett. Mint mondja: „Értékek nélkül ennek az
uniónak nincs jövője. Ezért olyan fontosak az értékek.”
Fékek és ellensúlyok nélkül: Miért kellenek korlátok a „jó embereknek” is?
A szubjektív hangulatok és a racionális érvek hiánya rossz tanácsadó az államszervezet átalakításánál »
A Pride titkolt eredete
A melegmozgalom programját évtizedekkel ezelőtt megírták »
Pergamon ősi titka és Európa sorsa
Hogyan került a „Sátán oltára” Berlinbe? »