Ivan Gaszparovics a pozsonyi repülőtéren fogadja George W. Busht. Szlovákia készséges házigazda Fotó: Reuters
Hogy mi teszi mégis stratégiai jellegűvé? Három nappal a pozsonyi tárgyalás előtt Bush Brüsszelben bírálta Oroszországot, amelyből a
Gazeta.ru internetes portál mindjárt azt a következtetést vonta le, hogy Vlagyimir Putyin és George W. Bush barátságának vége szakadt. Ez bizonyára szélsőséges vélemény; azonban a cikkíró azon gondolatát, miszerint Bush kijelentése kihívásnak is értelmezhető, sokan osztják. Ennek ellenére értelmiségi körökben igazán nem sokan vállalnák fel az Egyesült Államokkal való viszony kiéleződését.
Bush szavai jól illeszkednek egy amerikai szenátor által kezdeményezett kampányba, ami a Jukosz-ügy kapcsán indult, és célja Oroszország kizárása a G–8-as csoportból. Erre vonatkozott az elnök megjegyzése a szabad sajtóról és ellenzékről; ugyanis külföldön – beleértve a kinn élő oroszokat – igen elterjedt az a vélemény, hogy ezek már rég nem létező fogalmak Oroszországban. Ez azonban nem így van: igenis van ellenzék, és hangja is van – ehhez elég megnézni a moszkvai TVC tévécsatornát. Ami pedig a sajtót illeti, a reformok bevezetésének sikertelen, nyugdíjas-sztrájkokkal kísért kezdete óta igencsak megszaporodtak az ellenzéki véleményeket hangoztató írások; még eddig liberális beállítottságú lapok közül is sokan kifejezetten éles kormány- és Putyin-ellenes hangokat ütöttek meg. Egyetlen esetről sincs tudomásom, amikor ezeket a megnyilvánulásokat retorziók követték volna. És akkor még nem is említettem az
internetet, ahol a legkönnyebb a fennálló hatalom számára kellemetlen anyagokat találni.
Úgyhogy korai még temetni az orosz szabad sajtót – igaz, azt is el kell ismerni, hogy az emberi jogok és a törvény betartását illetően még van mit behozni az amerikai gyakorlathoz képest. Viszont nagy naivitás azt hinni, hogy ez a kérdés álmatlan éjszakákat okoz az Egyesült Államok vezetésének.
A Moszkva és Washington közötti viszony kiéleződése nem három nappal a pozsonyi találkozó előtt kezdődött. A kihívás oka nem a Jukosz vagy a szabad sajtó ügyében, sokkal inkább Oroszország külpolitikájában keresendő.
A Jelcin idejében annyira propagált orosz–amerikai együttműködés gyakorlatilag megfosztotta Moszkvát önálló külpolitikájától. Ebből a helyzetből Primakov idejében is történt kitörési kísérlet, és ha nem is azonnal, de Putyin is igyekezett önállóbb vonalat képviselni a nemzetközi arénában. Természetesen szó sincs az amerikaiakkal való együttműködés felszámolásáról; viszont ezek mellett is lehetnek egy országnak saját nemzeti érdekei – főleg, hogy területe az összes szárazföld egyheted részét foglalja magába, és valamiképpen ma is nagyhatalomnak számít – igaz, inkább regionális értelemben. Csakhogy az utóbbi időben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy még saját környezetében, a volt Szovjetunió határain belül sem gyakorolhat önálló külpolitikát. Oroszország mindössze négy volt tagállamában van jelen katonailag, sehol máshol. Ezzel szemben Amerika a világ 120 államában képviselteti magát, még ott is, ahol ezzel ellentétes ígéretet tett Moszkvának – a volt Szovjetunió és a FÁK területén. Ahol pedig nincsenek amerikai csapatok, ott Washington annyira nyíltan a saját érdekeit próbálja keresztülvinni, hogy Moszkvának már nem marad hely. Ezt ékesen bizonyítják a múlt év grúziai, moldovai és ukrán eseményei (igaz, az orosz politikusok és diplomaták sikertelenségét és felelősségét ezeken a helyeken nem kisebbíti az amerikai diplomácia győzelme). A tulajdon érdekövezetéből való kiszorulása Moszkvát egyre jobban Kelet felé irányította. Az Egyesült Államokat azonban a Szíriával, Palesztinával, Szaúd-Arábiával, Jordániával és Iránnal kötött megegyezések még inkább nyugtalanítják. Aztán ott van az iraki hadművelet is, amivel Moszkva nem ért egyet. Csak egy gyermek hiszi el, hogy a helyzet normalizálódott Irakban, márpedig a térség instabilizációja sokkal veszélyesebb Oroszországra, mint az óceánon túl elterülő Amerikára nézve.
"Nincs semmi irigylésre méltó Oroszország mai külpolitikai helyzetét illetően" – mondta a Bush–Putyin találkozó előestéjén Borisz Smeljev, a moszkvai Politikai Kutatóintézet igazgatója. "Komoly kérdések vannak az orosz–amerikai kapcsolatokban az Egyesült Államok új törekvésével kapcsolatosan, miszerint a világ problémáit igyekszik egymaga megoldani. A Távol-Keleten a roppant méretű Kína kezd felemelkedni. Délen az iszlám világ forrong a maga gigantikus emberi energiatartalékával, miközben bármely irányban kitörhet – többek között Oroszország felé is. Európában a politikai és gazdasági integráció folyamatai zajlanak az EU és a NATO égisze alatt, és Oroszországot itt nem várják. A posztszovjet régióban új nagyhatalmi törekvésekkel vádolják Moszkvát. Most pedig már belpolitikája is a Nyugat kiközösítésének esik áldozatul."
Smeljev szerint Putyin és Bush Pozsonyban nem fogják tudni elhárítani a "két ország között egyértelműen kirajzolódott ellentmondásokat, de hozzájárulhatnak azok bizonyos mértékű elsimításához". Egy másik politológus, Szergej Rogov szerint ha ez az elsimítás nem történik meg, akkor a két ország viszonya könnyen elkezdhet "széthullani"; eközben elismeri, hogy mind az Egyesült Államoknak, mind Oroszországnak megvannak a maga érdekei, de kiemeli, hogy a legfontosabb "a partneri kapcsolat, nem pedig egyfajta vezető-vezetett viszony, amelyben mi kötelesek vagyunk reagálni minden amerikai tüsszentésre. A lényeg, hogy legyenek közös érdekeink – azok pedig vannak a két ország között
Ezért nekem úgy tűnik, semmi értelme, hogy Bush adminisztrációja kezdeményezze az Oroszországgal való szakítást, de Moszkva sem kíván egy ilyen nehezen létrejött partneri viszonyt felszámolni."
Ez utóbbit látszik alátámasztani egy sor akció, ami még a találkozó előtt történt. Ilyen például a Kreml-közeli politológusok részvétele azon a sajtókonferencián, amelyet a következő címmel rendeztek: "Nyílt levél Oroszország és az Egyesült Államok elnökeihez a pozsonyi találkozó előtt azzal a felhívással, hogy történjenek új erőfeszítések a stratégiai partnerség elérése érdekében."
Annak ellenére, hogy az elnökök találkozóját illetően megoszlanak a vélemények Oroszországban, abban mindenki egyetért, hogy továbbra is szükség van az Egyesült Államokkal való együttműködésre – a saját nemzeti érdekek érvényesülése mellett. A hidegháború idejét senki sem sírja vissza.
2005. 02. 25. (IX/8)
