hetilap

Hetek hetilap vásárlás
Multik Magyarországon: Áldás vagy átok?
Interjú Pogátsa Zoltán közgazdásszal, a MTA kutatójával, a Nyugat-Magyarországi Egyetem docensével

2010. 03. 27.
A rendszerváltás után rövid időn belül kiderült, hogy a kelet-európai társadalmakban nem volt meg a vállalkozáshoz szükséges tudás. A termékek elavultak, a cég-vezetők nem rendelkeztek megfelelő piaci ismeretekkel, így nem csoda, hogy a szovjet piac összeomlását követően nem tudtak versenyképesek lenni. Ekkor jelentek meg a multinacionális cégek, a külföldi tőke. Szerepük mára választási kam-pánytémává vált: hozzák vagy viszik a pénzt? Menjenek vagy maradjanak?

A multikérdésről szóló vitát meglehetősen sok érzelmi felhang kíséri, illetve befolyásolja. Melyek azok az alapvető tények, amelyek alapján tájékozódni lehet azzal kapcsolatban, hogy ezek a cégek „áldást” vagy „átkot” jelentenek-e az ország számára?
–ŰA tisztánlátást nehezíti, hogy Magyarországon törvény tiltja, hogy a legfontosabb kormányzati adatbázisokba bárki – akár újságíró, akár kutató – beletekintsen. Korábban erre egy kampány keretében hívtuk fel a figyelmet, nem sok eredménnyel: úgy tűnik, az ügyben összpárti konszenzus van. Előfordult, hogy az egyik minisztérium számára készített tanulmányunkhoz egy másik minisztérium adataira lett volna szükség, de ezt csak személyes kapcsolatokon keresztül, egy elektronikus adathordozón sikerült megszereznünk.
Annyi azonban biztosan tudható a multikkal kapcsolatban, hogy a Magyarországon jelenlévő külföldi működő tőke a GDP, vagyis a teljes hazai össztermelés 75 százalékának megfelelő mértékben van jelen, és mintegy 1,4 millió munkahelyet tart fent. A társasági nyereségadót nézve azt láthatjuk, hogy a multinacionális cégek – vagyis azok, amelyeknek 50 százaléka, vagy ezt meghaladó hányada külföldi kézben van – az általuk befizetett adónál több juttatást kaptak eddig adókedvezmények és állami támogatások formájában. Vagyis – kormányzati ciklusokon átívelő módon – az állam tulajdonképpen szponzorálja ezeket a vállalatokat. Persze másfelől az is igaz – amit a kormányzati illetékesek hangsúlyoznak –, hogy a kérdést tágabb kontextusban kell nézni, hiszen a multik nemcsak társasági nyereségadót fizetnek, hanem az alkalmazottaik után személyi jövedelemadót és járulékokat, továbbá ingatlanadót és helyi iparűzési adót is.
A kérdést azonban nemcsak a szűken vett anyagiak oldaláról érdemes megközelíteni, hanem azt is figyelembe kell venni, hogy a multik eközben kiszorítják a hazai kis- és középvállalkozásokat. Csak egy egyszerű példa: ha egy lakatos tíz-tizenöt évet lehúz egy ilyen cégnél, akkor belőle már soha nem lesz vállalkozó, hiszen elveszíti az ehhez szükséges készségeit és kapcsolatrendszerét. Egy átlagos nyugat-európai ország gazdasága tehát emiatt is jobb helyzetben van, hiszen ott a külföldi működő tőke a hazai össztermék (GDP) 30 százaléka körül mozog, így a hazai vállalkozások is fel tudnak fejlődni.
Jobb lett volna, ha a rendszerváltástól kezdve a magyar kormányok keményen és következetesen korlátozzák a multik térnyerését?
–ŰSzámos posztkommunista ország – Csehország, Szlovákia, Lengyelország vagy akár Bulgária – kísérleteztek a befelé történő privatizációval és a hazai vállalkozások előnyben részesítésével. Viszonylag rövid időn belül, hat-hét év távlatában azonban kiderült, hogy a kommunizmus összeomlása után a kelet-európai társadalmakban nem volt meg a vállalkozáshoz szükséges tudás. A termékek elavultak voltak, a cégvezetők nem rendelkeztek megfelelő piaci ismeretekkel, így nem csoda, hogy a szovjet piac összeomlását követően – amikor már a nyugati piacra kellett volna valódi minőséget termelni – nem tudtak versenyképesek lenni. Az egyetlen kivétel Szlovénia, de ott gazdasági értelemben valójában nem 1989-ben váltottak rendszert, hiszen az 1965-ös alkotmánymódosítás óta Jugoszláviában kétszintű bankrendszer és szabad valutagazdálkodás működött, vagyis kvázi piaci körülmények alakultak ki. A többi országban azonban ötven év kommunizmus után nem lehetett hazai kapitalizmust csinálni. Ez Csehországnak sem sikerült, pedig a csehek a két világháború között a világ negyedik-ötödik legnagyobb ipari kibocsátását produkálták, gazdagabbak voltak, mint Ausztria.
Jelenleg ezekben a posztkommunista országokban milyen a multik aránya?
–ŰA jugoszláv örökség miatt a szlovénok mellett a horvátoknál is alacsony ez az arány, az előbbinél 20 százalék, az utóbbinál valamivel több, és emelkedik. A lengyeleknél 30 százalék, de ott az óriási területű ország nyugati egyharmadában jelentek csak meg a multinacionális cégek. Csehországban és Szlovákiában a mienkéhez hasonló az arány. Másrészt náluk – igaz, korlátozott mértékben, de – a kommunista időszakban is működhetett a magánszektor. A legmegdöbbentőbb Bulgária esete, ahol az EU-csatlakozás előtt és után – 2004 és 2009 között – 10 százalékról több mint 100 százalékra nőtt a külföldi működő tőkének a GDP-hez viszonyított aránya. Vagyis az össztermelésnél is több működő tőke van az országban.
Tehát a térségben szinte minden  ország rákényszerül a „magyar modellre”. Van-e ebből kitörési lehetőség?
–ŰNem csak az a probléma, hogy arányaiban nagy a multik jelenléte. Egy főre vetítve, és nem a GDP-hez mérve ugyanis a világgazdaság magországaiba több működő tőke áramlik
kívülről, mint a hazánkhoz hasonló periferiális országokba. Óriási különbség azonban, hogy amíg mondjuk az Amerika és Japán között mozgó tőke magas hozzáadott értékkel bír, addig ez a mi esetünkben nem mondható el. Hozzánk ugyanis nem az értékesebb dizájntervezést, a menedzsment funkciókat vagy például a kutatás-fejlesztést telepítik a vállalatok, hanem az összeszerelést, gyártást – amelyekért alacsonyabb béreket is fizetnek.
Kulcskérdés tehát, hogy nálunk is növekedjen ez a hozzáadott érték, és ezzel párhuzamosan hozzunk létre egy sokkal erősebb hazai gazdaságot. Mindkét célt ugyanazon az úton lehet elérni: minőségi oktatásra van szükség. A magyar általános, közép- és felsőszintű oktatási rendszer javításával olyan képességeket, szaktudást, attitűdöket – nem utolsósorban nyelvtudást – kell átadni, amelyek révén Magyarország magas hozzáadott értékkel tud beilleszkedni a globális gazdasági erőtérbe. És sokkal nagyobb vállalkozói hajlandóságra is szükség lenne. Az a fő problémánk, hogy jelenleg minderre nem vagyunk képesek, ráadásul ezt nem is szeretjük beismerni.
Eddig többnyire a termelő tevékenységet végző vállalatokról beszéltünk, de – különösen vidéken – a legnagyobb ellenérzés a nemzetközi áruházláncokkal kapcsolatban fogalmazódik meg. Az általános sztereotípiák szerint ezek külföldi termékekkel öntik el az országot, etikátlan módon kereskednek, ellehetetlenítik a magyar gazdákat, ráadásul a megtermelt hasznot is kiviszik az országból…
–ŰAzt gondolom, hogy itt megint egy társadalomszerkezeti problémára tapintottunk rá. Nyugat-Európában vagy az USA-ban is jelen van a Tesco és a Walmart, csak éppen oda az alsóbb társadalmi réteghez tartozó, rendkívül árérzékeny vásárlók járnak. Amíg náluk állított ovális alakú a társadalom szerkezete, addig nálunk csepp alakú: vagyis nincsen erős magyar középosztály, amely eltartaná azokat a kereskedőket, amelyek a multikkal szemben alternatívát tudnának kínálni. Nincs elég vásárló, aki megvenné a minőségi péksüteményt vagy virslit, illetve a kiváló, de gyakran a külföldi tömegcikkeknél drágább magyar termékeket. Viszont sokan vannak, akiknek csak az ehetetlen virslire és a vizes kiflire futja.
Egyébként szerintem nem érdemes iparágakban gondolkozni, és arról vitatkozni, hogy melyik a hasznosabb. Ha az egyes iparágak termelési láncokba szerveződnek, akkor mindegyikben lesznek magasabb és alacsonyabb hozzáadott értékkel bíró termelési fázisok, részmunkafolyamatok, szintek. Nekünk arra kell törekednünk, hogy magas hozzáadott értéket tudjunk biztosítani. 
Többnyire a politikai pártoknak is van mondanivalójuk a témában: a Jobbik radikális megoldással kiszorítaná a multikat az országból, a Fidesz pedig a magyar kis- és középvállalkozások támogatását hangsúlyozza. Mit olvas ki ezekből a programokból?
–ŰAmit a Jobbik mond, azt nem lehet megcsinálni. Ehhez ki kellene lépni az Európai Unióból, illetve ha kirúgják a multikat, akkor meghal a magyar gazdaság – ezt szerintem ők is tudják.
A Fideszt és az MSZP-t ebből a szempontból egy kalap alá venném, hiszen ’90 óta a magyar kormányok nagyon hasonló politikát folytatnak a multik kapcsán, nem volt érdemi különbség az adókedvezmények és az állami támogatások területén. A Fidesz egy dologban különbözött: a Széchenyi-terv révén egyszeri dotációban részesültek bizonyos kis- és középvállalkozások. Ez azonban nem elégséges: a felülről adott támogatások helyett inkább hosszabb távon kellett volna megalapozni a megfelelő vállalkozói környezetet. Nem igazolódott be az MSZP elképzelése sem, amely szerint a külföldi cégek környékén beszállítói láncok alakulnak ki. Ez csak egyes iparágaknál, például a hűtőgépgyártásnál történt meg, de ez sem változtatta meg a magyar gazdaság arculatát.
Mit kellett volna, illetve mit kellene tenni? Kisebb adókra lenne szükség?
–ŰA kisebb adó akkor működne, ha sokkal több ember lenne foglalkoztatva. A Fidesz logikája, miszerint ha lejjebb visszük az adókat, akkor azzal munkahelyeket teremtünk, nem működik. Az ország több régiójában a cégek – köztük sok multi – éppenséggel munkaerőhiánnyal küzdenek: az embereknek nincs kellő képzettségük, nem megfelelő az attitűdjük, nem alkalmasak a munkára.
Az adókérdésnél sokkal fontosabb lenne egy kiszámítható, alacsony kamatszint, hogy a vállalkozásoknak ne a nyugatinál 6-7 százalékkal nagyobb kamatrátát kelljen kiszenvedniük – hiszen a feltőkésítés nem az állam dolga, hanem a pénzpiacoké. Ráadásul elmaradt az oktatási reform is: még a Pokorni-korszak idején sem a piaci igényekhez igazodtak a képzések. Márpedig hosszabb távon a magyar gazdaság erősítéséhez elengedhetetlen, hogy nyelveket, újabb piacképes szakmákat tanuljanak a magyarok. Nem hiszek a gordiuszi csomó átvágásához hasonló azonnali megoldásokban, szerintem csak a hosszú távú, több cikluson átívelő, konszenzus alapján álló megoldás létezik.
Milyen alapvető különbségeket lát a hazai cégek és az itt működő külföldi vállalatok között a bérszintet, illetve a munkakultúrát tekintve?
–ŰA multinacionális cégek bérszintje átlagosan 20 százalékkal magasabb a magyar vállalkozások bérszintjénél. A munkakultúrára viszont nem lehet általánosító megállapításokat tenni. Van olyan dán szivattyúgyár, ami úgy néz ki, mint egy szociális otthon: tó van a gyár közepén, be lehet hozni a gyerekeket, és mindent megtesznek, hogy az ember házastársa is ott dolgozhasson. A másik végletet a japán, illetve koreai cégek jelentik, ahol szinte munkatábor jellegű környezetben kell dolgozni a dolgozók elmondása szerint.
A témáról szóló diskurzust megnehezíti, hogy sokan érzelmi vagy ideológiai alapon közelítik meg a multikérdést. A kecskeméti Mercedes-gyár kapcsán például hallani lehetett olyan hagymázas véleményeket, hogy ezzel kis Németország jönne létre Magyarország szívében, ami csakis hazánk izraeli megszállását szolgálja majd. Szakértőként mit tud kezdeni az ilyen és hasonló megnyilvánulásokkal?
–ŰÚgy látom, hogy az ilyen szélsőséges gondolatok csupán a szélsőjobb sajátjai, és szerencsére nem általánosak. Érdekes, hogy a felmérések azt mutatják, hogy a multiknál dolgozóknak döntő többségben pozitívak a személyes tapasztalataik.
Ugyanakkor való igaz, hogy a magyarok gondolkozását nagyban befolyásolja, hogy ez az ország hihetetlenül nem gazdasági gondolkozású. Angolszász,vagy akár holland környezetben az ember azt tapasztalja, hogy ott a világot alapvetően a gazdaságon keresztül értelmezik, és sokkal jobban értik az életüket meghatározó folyamatok logikáját. A magyar társadalom kicsit jogászos-történészes módon látja és értelmezi a világot. Ezért az olyan jelenségeket, mint a globalizáció, sokszor érzelmi alapon közelítjük meg, és rövid távon gondolkozva nem hiszünk abban, hogy mi is tudnánk ebből a rendszerből profitálni.
Ugyanakkor az már nem a szélsőjobbos rémképek kategóriájába tartozik, hogy a szupranacionális vállalatóriások jóval nagyobb érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek, mint a nemzetállamok, és a világgazdaság a centralizáció irányába halad. Mit gondol, hol tart ez a folyamat?
–ŰAz biztos, hogy nem gyengül ez a tendencia. A válság idején az amerikai kormány a nagy bankokat és autógyárakat megmentette az összeomlástól: beigazolódott, hogy lehet egy cég túl jelentőségteljes ahhoz, hogy összeomoljon. A krízis tehát megerősítette az óriásvállalatokat, miközben a kicsik Amerikában is tönkrementek, hiszen őket nem mentette meg az állam. Most kissé megtorpantak az összeolvadások és a felvásárlások, de ezek várhatóan folytatódni fognak.
Nem látni olyan ellenirányú folyamatot, ami a multinacionális vállalatok térnyerésével szemben hatna. A nemzetállamok ahelyett, hogy szupranacionális szinten összefognának, és ellenpólust képeznének, egymással versenyeznek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a multik gonoszak lennének, ez egyszerűen a természetükből fakad. Meg kell tanulni velük úgy együtt élni, hogy abból profitálni tudjunk.

Tovább olvasná? Hetilap tartalmainkat előfizetést követően belépéssel eléri.

Hetek Univerzum
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | info@nmhh.hu | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: hetek@hetek.hu. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!